A MŰVÉSZET MINDENKIÉ
Egyáltalán kell-e érteni a művészethez? Hogyne : a művésznek aki létrehozza a műalkotást feltétlenül kell, mégpedig nagyon! Tegyük fel akkor másként a kérdést : kell-e érteni a művészethez? Nem elég élvezni? Ha az ember maga ,,csak közönség" azaz a közönség egyik névtelen tagja, aki szereti a zenét, a festészet, a színházat, kötelezhető-e valamilyen szakértelemre?
Persze, ha akadékoskodunk, nem ,,kötelezhető". Nem is ilyesmiről van szó. Hanem arról, hogy a művészethez, azaz a művészet befogadásához, az alkotás szépségének és nagy üzenetének felfogásához, rendszerint kell több-kevesebb műértés. Szükség van rá, hiszen -- a művészet a népet kell hogy szolgálja ; a művészetnek rendkivüli fontosságú célt kell szem előtt tartania : az ember nevelését, a műélvezőt is hozzá kell segítenünk, hogy megértse azt, és hasson rá a műalkotás. A művészet legyen mindenekelőtt a népé. Aki nem osztja meg művészetét embertársaival, már meg is szünt művésznek lenni.
Műértőnek lenni -- vajon azt jelenti ez, hogy egy kissé művésznek lenni? Még egyszerűbben szólva : a közönségnek azt kell tudnia, csak alsóbb fokon, mint a művésznek? Erre már a leghatározottabban mondhatjuk, hogy nem! Megítélni és felfogni, befogadni egy művet -- egészen más dolog, mint alkotni tudni! Sose feledjük el, mekkora külömbségről van itt szó. Ebben a dologban nagyon sok a félreértés, de a félremagyarázás, ködösítés is.
Egyesek úgy képzelik a művészeti tömegnevelést, hogy mindenkiből egy kissé művészt faragnának. Mások viszont elutasítanak minden kívülről jövő bírálatot, mondván, hogy aki nem tud olyant csinálni, az ne szóljon bele. Vannak aztán olyanok is, akik nagy hangon belekotyognak abba is, ami igazán csak a művészre tartozik, azon a címen, hogy ha értik, akkor biztosan -- értenek is hozzá.
Miben nyilvánul meg a műértés? - Mindenek előtt abban, hogy az ember meg tudja külömböztetni a művészetet attól, ami nem művészet. Azaz, még anélkül, hogy ítéletét szavakba öntené, hogy véleményét megmagyarázná, ,,érezze" : a zene, amit éppen hall, a kép amit nézeget, az művészi vagy művészietlen? ( Természetesen, most nem a nehéz, nem a kivételes esetekre gondolunk, hanem a mindennapok gyakorlatára). Sokan azzal hárítják el maguktól ezt az igényt, hogy ehhez bizony ízlés kell. Izlése pedig nem mindenkinek van. Az egyikkel vele születik a jóízlés, a másik pedig megfeszülhet, bemagolhatja az egész művészettörténetet, tölthetik kanállal a fejébe a műveltséget, mégsem lesz soha jóízlésű ember. Ami igaz, az igaz : nagy külömbségek vannak e téren ember és ember között. Mégis nyugodtan elmondhatjuk : a kimondottan rosszízlésű, javíthatatlanul rossz ízlésű, a szépérzék tökéletes hiányában szenvedő emberek száma kisebb, mint ahogy ezt terjesztik. Az ízlés, a szépérzék csiszolható, fejleszthető s méghozzá, az emberek többségénél nem is túlságosan nehezen. Erre a legjobb példa a népművészet.
- Hogyan tehetünk szert jóízlésre?
Csakis úgy, hogy szépérzékünket foglalkoztatjuk. Egyesek nem járnak hangversenyre, mert azt állítják, hogy nem értik a klasszikus zenét. Ez azt jelenti, nem tudják felfogni, hogy mit hallanak, a hangok áradatából nem tudnak kivenni formát, dallamokat, összhangot. Elkeserednek és ha egyszer-kétszer megpróbálták s nem értettek semmit, többé a hangversenytermek felé sem mennek, a rádiót pedig idegesen elcsavarják, ha szimfonikus zenét közvetít. Ezeknek nincs igazuk és súlyosan lebecsülik az emberiség szellemi közkincseit. Megpróbálták -- és nem ment?... Csak hogy : nem elégszer próbálták meg!
Bizony, az olyan embernek, aki semmiféle zenei képzetségben nem részesült, sokáig, sokáig kell kísérletezni : ülni a rádió mellett, s odafigyelni a hangversenyeken. Egyszer aztán csak kezd kapiskálni a füle valamit : mint akinek a szeme hozzászokik a félhomályhoz, érzi, hogy például most valami ,,visszatért", s nemsokára már előre is megérzi : na most, most az a bizonyos hangcsoport megint meg fog szólalni ; lassanként már biztosabban tájékozódik s amint hallása előtt kitisztul a zenei mű formája, azon veszi észre magát, hogy a zene egyre jobban hat rá, egyre inkább magával sodorja. Innen aztán már könnyű s főleg élvezetes lesz a tovább vivő út. De ahhoz, hogy idáig eljusson az ember, kitartás, néha egy kis erőfeszítés is kell. A zenei ízlés csiszolódását mindenki tanulmányozhatja a környezetén. Gyerekek, vagy olyanok, akik még nem hallgattak opera-áriát, szinte törvényszerűen elnevetik magukat, amikor először hallanak egy szoprán énekesnőt áriázni. Amikor nagyon magas és ,,nagyon vékony hangon" énekel a művésznő, kuncognak, vagy éppenséggel lebújnak a pad alá, mert nem tudják visszafojtani nevetésüket. Aztán : néhány ismétlődés után megszokják. Egy idő után kezdenek figyelni s pár év múlva éppenséggel olvadoznak egy kis koloratúráriától. Mindezt mondom, egyszerűen csak azzal érték el, hogy rendszeresen odafigyeltek. Még gyorsabb azonban a fejlődés, az ízlés csiszolódása, ha tudatosan műveljük, ha segédeszközöket használunk. Egyszóval, ha módszeresen iskolázzuk ízlésünket.
Tehát : foglalkoztassuk minél gyakrabban a szépérzésünket, azaz ,,tegyük ki magunkat állandóan a művészet hatásának, másodszor pedig : segítsünk céltudatosan az ízlésünknek. S rövidesen rájövünk : nem vagyunk semmilyen téren sem reménytelen esetek!
- Az ízlés elemi iskolája : a népművészet
Érdemes felfigyelni rá, hogy azok az emberek, akik sok-sok népdalt ismernek, anélkül, hogy magasabb képzetségük lenne, gyakran jobban eligazodnak a ,,legnehezebb" zene új irányzataiban is és zavartalanabbul képesek élvezni, mint azok, akik gyermekkoruk óta tanultak valamilyen hangszeren játszani, s akiket kitömtek zeneelmélettel, de a népzenei műveltségük hiányzik, s csak a műzene bizonyos stílusain nőttek fel. Nincsen ebben semmi csodálatos vagy varázslatos dolog. A népművészet sok-sok ezer éves fejlődés eredménye. Sűrítve tartalmazza tehát a jóízlés alapanyagait. Éppen ezért ma sem tudunk jobb tanácsot adni annak, aki a műértelemben és a műélvezetben tudatosan akarja iskolázni magát : tanuljon meg minél több népdalt és tanulmányozgassa a népi hímzéseket, faragásokat és hasonlókat. Ezutóbbiról szólva : azt hiszem mindenki egyetért abban, hogy nincs nehezebb dolog megmondani, milyen egy absztrakt festmény vagy szobor? Hogy kifejez-e valamit, egyáltalán, van-e benne ,,spiritusz" vagy nincs? S meglepődéssel fogjuk tapasztalni, hogy ott, ahol még alapos iskolázotságú műbírálók is felsülnek, a népi díszítőművészet jóismerője rögtön eligazodik : van-e azon az ,,absztrakton" szerkezet, kompozició, ritmus, ötlet -- vagy csak hasalás az egész?
A népművészet, mint minden nagy ,,klasszikus" művészet, tömör és mindig csak a lényegről szól : ha sokat foglalkozunk vele, szemlélet módja, formanyelve belénk ivódik, anélkül, hogy elméletileg feldolgoznánk, filozófiailag megemésztenénk. Tehát, ahogy hallásunkat iskolázzuk népdalok dúdolgatásával, szeműnket és főleg ,,látásunkat", szemléletünköt finomítjuk, ha, valahányszor alkalmunk van rá, figyelmesen szemügyre veszünk egy szép népi hímzést, varrotast, festett cserépedényt, faragványt. S ha alkalmunk van rá -- márpedig hogyne lenne -- próbáljuk meg lerajzolni, s egyszercsak felujjongunk, mert szinte észrevétlenül megtanultunk egy csomó alapfogalmat : mi az, hogy lendületes, vagy tartózkodó vonal, mi az, hogy ritmus a rajzban, mi az, hogy könnyű vagy súlyos szerkezet és így tovább.
- Rajzoljunk, ha lehet, ha nem !
Egyetlen példával meggyőzhetjük a kételkedőket, hogy néha egy-két órás rajzolgatással annyit tanulhatunk, mint vastag könyvek szakállas fejtegetéseinek az átböngészésével. Ez a példa az akt, azaz a meztelen emberi testet ábrázoló rajz, festmény vagy szobor. A laikus, azaz, aki alaposan nem foglalkozott művészettel, a ,,be nem avatott", egy aktkép láttán csak annak naturális, azaz testi sajátosságait fogja fel ; csakis arra reagál, hogy szép az a test, mint emberi test és így tovább. Annyit mond neki a kép, amennyit érzékiségében mond. Igen ám, de ha megpróbálja egy papírdarabra ceruzával lemásolni, egyszerre csak felkapja a fejét : hohó, hiszen itt nem csak láb van, hanem egy sorozat ritmusos forma, vonaljáték, összhang, összefűggés, méghozzá tisztán ,,játékos", azaz művészi összefűggés a vonalak iránya között, az egyes testtagok nem véletlenül helyezkednek pont úgy el, ahogy a művész beállította ; s íme, egyszercsak megfeledkezünk az aktkép ,,testiségéről" s úgy fogjuk fel, mint egy hallatlanul bonyolult formai feladvány megoldását! S egyszercsak megértjük, nincs formagazdagabb, a művészet szempontjából tanulságosabb idom, mint maga az emberi test -- ez és nem más az oka, hogy a nagy művészek annyit foglalkoznak vele.
Ez a kijelentés nem az ember elfogultsága saját fajtája iránt. Ez valóban így van : az emberi test felépítése számtalan nehéz mérnöki problémának tartalmazza tökéletes megoldását. Említsük csak a súlypont kérdését. Még a négy kereken mozgó járműveknél is, ahol a súlypont a talajhoz közel van elhelyezve, milyen sok számítást kiván a jó kiegyensúlyozás, súlyelosztás : hogy a kanyarban, bizonyos sebességnél fel ne boruljon. Most képzeljük el egy gépet egy mozgó gépet, amelyik csak oly kevés felületen és csak két ponton van letámasztva, mint az ember, amelynek súlypontja vioszonylag olyan magassan van az alaptól s ennek ugrálni, forogni, szökdelni kell : kétségbeesünk, hogy milyen hihetetlenül bonyolult szerkesztési feladatokjat kellene megoldani! Nézzük meg azokat a ,,gépembereket", ember- formájú robotgépeket, amelyeket szédületesen magas színvonalú mechanikai, matematikai s más tudományos ismeretek alapján terveznek s mégis ma még milyen esetlenül, kezdetlegesen. bizonytalanul mozognak az emberhez képest, és milyen csúnyák.
S itt elsütöttük előre a csattanót : a szépség és a jól szerkesztetség azonos! Ezért bizony nem árt jónéhányszor lemásolni, utánarajzolni egy-egy nagy klasszikus képét. Amikor pedig nincs alkalmunk rajzolni, de láttunk egy érdekes, sajátságos arcot, vagy mozdulatot, képzeljük azt, hogy rajzolunk : kövessük figyelmesen nyomon a vonalakat s akár zsebünkben van a kezünk, akár az asztalon, a mutatóujjunkkal tegyünk úgy, mintha rajzolnánk. Azaz hova jön a szem, az orrcimpa feljebb vagy lejebb végződik-e az orrvonal s az állkapocs fültőre felhajló vonala párhuzamos-e, úgyszintén a fejlesztő és az áll vonala stb, stb. Keressük a szabályt, az összefüggést, a ritmust s esztétikai érzékünk szédületesen fog fejlődni.
Mert minden emberi alkotásnak és így a műalkotásnak is -- kiindulópontja : a szerkesztés. Ahhoz, hogy bármit megértsünk -- előbb fel kell fedezni, át kell látni a szerkezetét. Igy van ez a művészetben is, éppen úgy, mint a technikában vagy az élettanban.
- Hogy keressük a szerkezetet? és hol?
Mi a stílus? És mi a stílustalanság?: Elterjedt vélemény szerint valaminek a stílusát az határozza meg, hogy mennyire egyszerű vagy ékes a szóbanforgó épület, vers vagy zenemű. Vagyis : az emberek nagy része a stílusékítményeket azonosítja magával a stílussal. Márpedig egy gótikus épület nem attól gótikus, hogy milyen faragványok vannak rajta, hanem például olyasmitől, hogy boltívei nem félköralakúak, hanem csúcsívesek : azaz építkezési alapelveitől.
A stílusok lényegét legkönnyebb éppen az építészetben tanulmányozni. Nem akarunk most e kis helyen művészettörténeti áttekintést adni, csak egy-két példával szemléltetjük, hogy valamely stílus mitől válhat éppen olyanná, amilyen. Ha azt a szót halljuk, hogy klasszikus, azonnal a régi görögök oszlopos párkányos-homlokzatos épületei jelennek meg szemünk előtt. Egy-egy ilyen épület látványa az arányosság, kiegyensúlyozottság, méltóságérzését kelti. Hogyan érték ezt el? Képzeletben magasítsuk meg az oszlopokat, de vastagságukat ne növeljük. Vagy vastagítsuk őket, magasítás nélkül. Vagy hagyjuk úgy az oszlopokat, de szélesítsük-magasítsuk a homlokzatot. Rajzunkon az épület azonnal nevetségesen fog mutatni, a valóságban pedig lehet, hogy össze is omlana egy-két változatnál. Mi ennek a titka?
A görög épületek oszlopainak méreteit, az oszlopok és a többi épületelemek arányát az határozza meg, hogy az adott méreten belül mekkora a kő-,,gerendák", oszlopok hordképessége, teherbírása. Túlságosan vastag oszlop a tartandó súlyhoz képest értelmetlen s éppen nevetséges volna; túl vékony pedig veszélyes. Az oszlopok távolságát az határozza meg, hogy az áthidalásul használt kőgerendák milyen hosszúra faraghatók ki. Ez az építkezés még a faépületeken nevelkedett s ezért a merőlegesen egymáshoz kapcsolódó szerkezeteket használja. A rómaiaknál terjed el a boltíves építkezés? -- nálunk csak általánosabbá válik, mert keleten már régebb ismert; -- ez már jellegzetesen ,,kőben gondolkozik". Két oszlop között nem úgy hidalja át a távolságot, hogy keresztül fektet egy nagy kőgerendát, hanem úgy rak egymásra köveket, hogy a felső egy kicsivel mindig beljebb kerül, amíg kialakul a boltív : az egymásra hajló, összetámaszkodó kőíveket a zárókő tartja, teszi szilárddá. Az arabok aztán rájönnek, hogy a boltív felső részében be lehet iktatni egy-egy kisebb boltívet, azaz : a zárókövet meg lehet emelni s így a félkörív helyett felfele megnyúlt ívek, csúcsívek képződnek. Ezeket Európában aztán egymásra szerkesztik s így az ív alsó szárai egyre nagyobb teret tudnak befogni. A kőívek közeit meg áttörik s ezzel nemcsak hatalmas, ablaknak alkalmas felületeket kapunk, hanem könnyebbé tesszük a kőszerkezetet is.
A stílus sajátosságaitehát elsősorban az anyaggal való bánnitudástól függenek. Az adja meg egy stílus jellegzetességeit, hogy a rendelkezésre álló anyagból miként ,,hozza ki" az adott méreten belül a célnak legmegfelelőbb szerkezetet. Minden műalkotásnál tehát ezt keressük: az adott tér -- vagy pedig idő, például a színháznál, zenénél -- mint van kitöltve, ,,befedve" valamely feladat megoldásához képest.
Stílusose a szerkezet? Azaz talál, illik az adott anyaghoz, alkalomhoz, vagy nem? Nem túl nagy, túl szűk? Nincs-e valahol ésszerütlenül, pazarlóan nagy méret, ,,keresztmetszet", vagy kényelmetlenül, veszélyesen kicsi? -
Stílustalan például az épület, ha olyan oszlopai, párkányai vannak, amelyek nem tartanak semmit; -- ha olyan erkélyei, amelyekről nincs kilátás, vagy amelyeken nem lehet vagy nem érdemes tartózkodni. De stílustalan akkor is, ha csapadékdús éghajlat alatt lapos a teteje vagy nincs eresze, ami a falait a lecsurgó nedvességtől megóvja. Mint ahogy stílustalan a sivatagban egy magas tetejű épület. Stílustalan egy középület, amelyet sok ember keres fel, akkor, ha szűk a bejárata s alacsony a mennyezete (nem jut a benti tömegnek levegő!) s épp olyan stílustalan kis családi házon a túlméretezett, ünnepélyeskedő bejárat. A stílustalanság tehát, látjuk, -- szerkesztési hiba!
Stílustalan egy festmény, ha óriási méretű -- tehát rendeltetésénél fogva nagy tágas helyiségbe kell kerülnie -- és mégis, bele kell bujnom ahhoz, hogy a részleteit láthassam, kivehessem, mi van rajta..
Stílustalan egy cserépkancsó, ha díszítése például fémberakásokat utánoz, és egyáltalán stílustalan minden ami nem vallja be anyagát, hanem úgy tesz, mintha drágább, bonyolultabb vagy egyszerűbb lenne.
- Néhány kérdés a modern stílussal kapcsolatban
Épületekről szólva -- a klasszikus szemléletű épület ellentéte a romantikus. Mi a nagy külömbség? A klasszikus a mértani formákból és arányokból indul ki, annak alárendel mindent. Tehát adva van egy szabályos alaprajz, négyzet, négyszög vagy kör, félkör -- s estleg ezeknek a kombinációi s a belső felosztást, az egyes helyiségek elrendezését aztán ahhoz szabja, azaz : belehelyezi, szerencsétlenebb megoldásnál beleszorítja a szabályos alaprajzba.A romantikus építész az egyes elemek külön, sajátos alaprajzából indul ki; azaz mekkora teremre, toronyra satöbbire van szüksége s tekintet nélkül a szabályosságra, ehhez szabja az alaorajzot. ( Ezért romantikusak a régi várkastélyok -- melyek az egyes épületrészek sajátos funkcióit képzelik előbb el s csak azután az alaprajzot!). A klasszikus stílusú épület és a romantikus is, ha műalkotás, összhangban van a környezetével; mégis az előbbi inkább maga alá rendeli a környezetet az utóbbi pedig : belesimul, beleilleszkedik.
Az már most a kérdés, vajon a modern építészet szemléletében, fogantatásában klasszicizáló, vagy romantikus? Modern házról szólva, sokan azonnal kimondják: kocka. Vagyis a kocka - ház -- modern A hasábalakú, tagolatlan kűlsejű, a legegyszerűbb mértani idomokat követő építmény; azaz klasszicísta volna a modern.
Hát ez bizony óriási tévedés, amiből rengeteg félreértés, de rengeteg kellemetlen dolog is következik. --- A klasszikus, merev alaprajzok anyagszerűek is annyiban, hogy az egyszerű, egymásra merőleges vonalaktól való eltérés a kőből vagy téglából épült tömör tartófalak esetében sok felesleges faltömeggel, tehát értelmetlen költséggel járna. Egy tégla vagy kő tartófalnál egy kis kiugrás vagy beszögelés aránytalanul többe kerülne, mint amennyi előnnyel járna ez az épület használók számára.
A modern épület azonban nem tömör tartófalakra, hanem tartóvázákra támaszkodik, leggyakrabban vasbetonra vagy fémvázra s a tartószerkezet körvonalai nem feltétlenül azonosak az épület külső falaival; tehát az utóbbiakat tetszés szerint lehewt módosítani. Továbbá : vasbeton vagy tiszta fémszerkezetnél az épület talaj fölötti része körvonalaival nem kénytelen pontosan követni a talajba sülyesztett alapot, s ez megint csökkenti a költségeket. Azt nevezhetjük csak valóban modern épületnek, amelyik él az anyaga lehetőségeivel; tehát a modern építőanyagokhoz képest anyagszerű. Ennek ellenére, miért terveznek modern anyagokból annyira maradi alaprajzu kockaházakat? A felelet egyszerű : mert tervezni azt kényelmesebb. Vesszük a kockás papírt és húzzuk rá a merőlegeseket. Egyszerűbb ezt szerkeszteni, számítani. Csak használni hátrányosabb az ilyen épületeket. A modern épülettervezésnek, éppúgy mint a romantikusnak, a belső helyiségek rendeltetéséből kell kiindulnia. Azaz : a funkcionalításból. Régi palotáknak eszménye volt az egymást folytató, egymásból nyíló teremsor. Modern életeszményeink szerint minden belső helyiség ki kell hogy elégítsen egy arany hármasszabályt : Jól megvilágítható ; jól fűthető és szellőztethető; és jól megközelíthető legyen. Azaz : minden helyiségnek legyen külön bejárata s az épületeken kivülre nyíló ablaka. Ezt, abban az esetben, ha egy épületben sok a helyiség, csak tagolt, ,,cakkos" körvonalakkal.lehet megoldani. De akkor azzal kell megoldani; csakis ezáltal lesz az épület rokonszenves, kellemes és stílusos is. Csakis akkor lesz jól, igényesen megszerkesztve!
Ékes-éktelen, díszes-dísztelen, egyszerű vagy bonyolult : helyes ellentpárok-e? Vannak emberek, akik ha egy díszített felületet megpillantanak, már is szalasztották a szájukon :, jaj de ízléstelen", ,,zsúfolt", ,,agyondíszített". Vagy :,,kispolgári", ,,cifra", ,,elavult", ,,barokk" stb. Nem egyszer ellenőrízhetjük : akár zsufolt, akár ritka volt az a díszítés, de szép volt. Mások viszont, ha egy puszta házfalat, bármilyen síma tárgyat, egyszerű megoldást látnak, sopánkodnak : ,,sivár", ,,kietlen", ,,rideg", és így tovább. E téren is a megnyilvánulások akárhányszor nem őszinték, mert csak beidegzett előítéletekről van szó, sznobizmusról ; lehet, hogy az illető titokban másképpen vélekedik. Néha meg előítélt okozta elfogultságról, a tisztánlátás hiányáról.
Hogyan döntsük hát el : hova kell díszítés, hova nem? Mikor cifra és mikor ékes valami? Mikor egyszewrű és mikor éktelen? Jó megint tanulmányozni a népművészetet és a klasszikusak példáit. Ha például, olyan ,,elvont" díszítéseket tanulmányozunk, mint például a kivarrott, hímzett ingujjak, kiderül hogy nem voltak azok kezdetben öncélú díszítések; kifejezték a nemhez, nemzetséghez, esetleg törzsház, néphez való tartozást, életkort, társadalmi állást, esetleg katonai rangot. Ugyanígy más ruhadarabok díszítései : jelölték a tulajdonos kilétét, hovatartozandóságát és bizonyos emlékeztetőket, jeligéket, vagy éppenséggel varázsformulákat fejeztek ki. Később ezek értelme leveszett, de a szem az illetrő helyen kivánt valamit.
A régi épületek díszességének, domborműveinek, szobrainak, kapuinak is megvolt az értelme : hatást akartak gyakorolni a szemlélőre, megfélemlíteni, áhítatra gyújtani, vagy emlékeztetni fontos törvényekre, tanulságokra. --- Kijelenthetjük tehát, egész határozottan, hogy a díszítőművészet és nagy részben a képzőművészet is mindig valamilyen gyakorlati, de legalább is nem-művészi célkitűzést oldott meg -- művészien, vagy legalább is szépen. A mai életben is mindenűtt helye van a díszítésnek, ahol az valami feladatot tölt be, funkcíót tölt be. Ez a funkció igen sokféle lehet : van amikor kimondottan csak lélektani ; ez azonban nem kevésbé fontos, mivel bármi más : az egyhangú benyomások, a változatosság nélküli, jellegtelen látvány, örökös zúgás vagy süket csend kimerítik az érzékszervet, tompítják a figyelmet, lehangolják az egész szervezet tónusát. Ilyenkor a környezet szépítése, díszítése fontos idegélettani feladatot lát el. A művészet pés a művelődéstörténet számtalan példát kínál arra, hogy a környezet egyhanguságából származó érzékelési és lélektani ártalmakat hogyan ellensúlyozza a művészet. A puszták, sivatagok lakóit például, ha az egyhangú tájból betérnek sátraikba, gazdag ,,zsufolt" díszítésű hímzések, ötvösmunkák, ,,arabeszkek" fogadják. Ellenben a nagyvárosok forgatagához, tomboló tarkaságához szokott szemet és kedélyt a sík, tágas mezők, vizek, tavak, égbólt egyszerűsége nyugtatja meg s ilyen kevés, de ,,lényeges" elemekből, tiszta formákból álló képeket lát szívesen lakása falain is.
A nagyarányú szabványépítkezések színhelyein, az úgynevezett blokknegyedekben ugyancsak helye van a díszítésnek, ékítésnek. Nemcsak a szüntelenül ismétlődő alakzatok egyhangúságát kell megbontaniuk, hanem segíteni a tájékozódásban : ezért a falburkolat színei, a bejárat külömböző díszei, a gyalogjáró kőburkolatának mintázata, az épületek közül egyik-másiknak a ,,szabálytalan" elhelyezése, egy-egy magasított, vagy tornyocskával jelölt házsorok szokatlanul elhelyezett erkély, a házak előtt szobor, obeliszk, lugas, díszes kőpad, szökőkút nemcsak ízléses megnyugtató, hanem a terep tagolását is szolgálja, hogy az ember el tudjon igazodni. Az egyhanguság -- előbb-utóbb robban, a céltalan tarkaság, a felesleges díszítgetés viszont csömört, fáradságot okoz. A jóízlés és az értelem kell hogy megtalálja a helyes ,,adagokat". Feltétlenül kell dísz oda, ahol az valami más funkciót is betölt n -- és oda, ahol az egyhangúság idegtépő lenne. Viszont sehova sem kell, ahol zavar. Nem helyes egy felirat betűi közé nefelejcseket festeni, mert nem tudjuk kiolvasni. Nem szabad olyan felületre cirádát tenni, amit gyakorta kellene vagy illene tisztogatni. Régi díszes nyelű evőeszközök mintái között bizony gyakran ősi rántottamaradványokat fedezhetünk fel, s ezért jobb ha tányérunk, csészénk, poharunk karimája is dísztelen, világos. A kérdés már az, hogy -- rendben van, elfogadjuk a díszítés, az ékesítés szükségességét, de -- milyen az ízléses díszítés, hiszen annyiféle lehet? Mindenekelőtt : anyagszerű. A fém ne utánozza a fát, az egyszerű cserép a drága porcelánt, a vasbeton a szalmatetőt. A színek és a megvilágítási árnyalatokj ne bántsák a szemet. Például zöldet és pirosat közvetlenül egymás mellé helyezni nem alkalmas, mert szemrontó vibrálásba kezdenek. A vakító fehér és a fekete túlságosan ritmikus váltakozásába bele lehet örülni -- szó szerint. Minden művészi hatás megjátsza az ellentéteket, de az ellentétekkel való visszaélés, a túlfokozás -- azonnal megsemisítio a művészi hatást.
A művészi termékeket a kivitel kiérleltsége szempontjából két csoportba kell osztanunk : az egyik vázletszerű, rögtönzött, egyetlen ötletre vagy játékos fordulatra épített mű -- legyen az festmény, rajz, színjáték, ahol tehát a könnyedség, a frisseség a ,,kunszt" a másik a továbbfejlesztett, kidolgozott, mérlegelt, elmélyített, kiegyensúlyozott, azaz ,,súlyos" mű. Nagyon fontos, hogy eldöntsük, melyikkel van dolgunk, mert egészen másképpen kell értékelnünk. Mindenekelőtt : drága anyagból készült, vagy monumentális mű nem mentegetőzhet azzal, hogy ,,friss". Aranyba igenis nem rögtönöznie kell az ötvösművésznek, hanem aprólékos, pepecselő, ékszerészi műgondal dolgozni. A nemes porcelánon sem áll jól az odalöttyintett ,,véletlenszerűen" odacsorgatott festék, ami viszont kitűnően mutat az egyszerű égetett cserepen. Egy kis arcképvázlat megfoghat éppen a rögtönzöttségével, egy falfestvény viszont nem. (Számtalan helyen látunk nevetséges falfestményeket, ahol a tervezők az odavetettség, vázlatosság, játékosság vagy a plakátszerű harsányság modorában szólalnak meg, hogy moderneknek találjuk őket, de csak a szegényesség és lapos ízlés benyomását keltik!). Egy apró terrakotta-szobrocskán jólesik látni a mester ujja-körme nyomát, érzékelni, hogy ,,a csupaszon megfogant ötlettel" állunk szemben ; egy óriási bronz szobornál ez azonban már kínos.
- Mihez van joga hozzászolni a laikusnak?
Mondottuk, ahhoz semmiesetre sem, ami évekig tartó, elmélyült tanulmányozást, szakértelmet kiván. Könnyen nevetségessé is teheti magát. Lefitymál valamit, ami látszatra egysterű, de óriási tudás, irtózatos erőfeszítés kell hozzá, vagy dicsér valamit, ami egy egészen kis trükkön alapszik. Viszont illetékes megbirálni mindent, amit neki szántak -- de ami a kivitel tökéletlensége miatt nem juthat el hozzá. ( Természetesen ismételjük : a laikus is megtette azokjat a lépéseket a megértés felé vezető úton, amit el kell várnunk tőle. Egy zenemű érthetetlensége például csakis az panaszkodhat, aki egyáltalán szokott hangversenyre járni, vagy rádióban, lemezjátszón stb. zenét hallgatni s bizonyos, ,,alapvető" közismert műveket már megért.) Ha olykor-olykor szinházba megyek, nem nagyon van jogom firtatni, hogy mennyire volt mély vagy nem mély a színész átélése. De jogom van tiltakozni laikus létemre is, ha például a színész szövegmondását nem értem, vagy ha a színpadon józan ésszel fel nem fogható jeleneteket látok, vagy egyszerű logikával elutasítható stílustalanságot. Ha például történelmi darabot játszanak s a szereplőket mai ruhába öltöztetik -- letorkolhat-e azzaz a rendező, hogy fogalmam sincs ,,mi folyik ma külföldön" vagy hogy ,,mi a modern színjátszás?". Nem. Függetlenül attól, hogy mit mondanak a beavatottak, mit írnak a nagy filozófusok, -- egy nagyközönségnek játszott, nyilvános előadáson csakis olyasmit lehet bemutatni, ami az általános erkölcsi érzülettel nem ellenkezik és köznapi, ,,normális" ésszel követhető. Történelmi darabot mai ruhában játszani csakis akkor lehet, ha 1. nyelvhasználata szintén mai, 2. ha a cselekménye nem kapcsolódik olyan eszkö9zökhöz, tárgyakhoz, amelyek jelenléte mai környezetben képtelenség (például az ember mai ruhában nem verekszik szablyával vagy lándzsával). 3. ha a szereplőknek nem kell olyan színtéren, környezetben megfordulniuk, ami a mai kor formavilágával ellentétes, 4. s végül, ha a játékmód is ennek megfelelően leegyszerűsített.
Például : egy Shakespeare-királydrámát jobb híján előadhatok mai ünneplőruhában öltöztetett szereplőkkel, ha különösen nehéz lett volna jelmezeket, díszleteket beszereznem ; de a színészek akkor nem törekedhetnek illuziókeltésre, nem helyezkedhetnek az illető szereplők bőrébe. Üljenek akkor mindnyájan egy nagy asztal körül, s könyvet tartsanak a kezükbe, csak az áljon fel s jöjjön előtérbe, amelyiknek egy-egy nagy jelenete van s azt is csak utalásszerűen, de ne ,,hűségesen" játsza meg; ez nem fogja zavarni a közönséget. Ez tulajdonképpen nem más, mint néhány taglejtéssel gazdagított felolvasó előadás Ilyenkor az a szereplő, akit megölnek, szívéhez kaphat, komoran lerszegheti a fejét s így távozhat a színről, de nem vághatja hanyat magát, nem törekedhet a látvány illuziójára, nem játszhatja meg a haldoklót, mert ez már irtózatosan nevetséges. Óriási külömbség van persze aközött, hogy vígjátékról, komédiáról, bohózatról van szó, vagy komoly drámáról, tragédiáról.
- Hogy lehet az értetlen laikusból -- értő laikus?
Ha valaki, mégha értelmes felnőtt ember is, és soha nem látott mozit, vagy tévéjátékot s először megy megnézni egy egészen egyszerű, ,,közönséges" játékfilmet, ami a mellete ülő gyereket is lenyügözi, nem fog érteni semmit belőle. Pedig a mozi a legdemokratikusabb művészet és szórakoztató iparág is. Igaz, a második-harmadik filmnél már rájön : milyen logika szerint szakadnak félbe jelenetek, s jön egy-egy kép helyett egészen más, és így tovább. Azaz hamar kiismeri a film formanyelvét. Ám nem minden művészet olyan könnyen befogadható, mint a mozgóképszinházé. Vannak olyan színházi műfajok, amelyeket bárki azonnal megért , vannak azonban olyanok, -- mint például az opera -- amelyekhez a közönségnek érnie ,,szoknia", fejlődnie kell, hogy élvezhesse. Az egyszerű táncok látványán bárki szórakozhat. A klasszikus balett felfogásához azonban a közönség részéről is ,,gyakorlat" szükséges, éppúgy mint a koloratúr szoprán énekesnő vagy az akt-festészet értékelésében; túl kell jutni a puszta érzéki benyomáson, hogy túlláthassunk rajta. Aki először megy balettbe, csak azt látja, hogy a táncosok a lábukat minél magasabbra igyekszenek emelgetni ; legfennebb azt értékeli, hogy milyenek ezek a lábak. Néhány előadás után azonban amikor az elsődleges érzéki benyomás megszokottá válik, élvezi a mozdulatok kifejező szépségét is. Mindenkinek alkalma van művelődni s a legmagasabbrangú műélvezethez eljutni. Sokan azonban így szólnak : magas nekem, nem értem, idegen tőlem -- s ezért unom. Dehát semmit sem adnak azélrt egészen ingyen. Ha nem szoktatjuk magunkat a művészi hatások befogadására, akkor panaszkodásunk nevetséges. Mit tehetünk azontúl, hogy eljárunk szinházba, hangversenyre, kiálításra? Ha majd eljárunk, erre lassanként rájövünk. De időnyerés, az inasévek kurtítása céljából jó ha tudjuk : egész szervezetek, hatalmas apparátusok vannak, s aligvárják, hogy segítsenek rajtunk. Ha elolvasunk egy-két hangversenyzene- vagy operakalauzt, elámulva tapasztaljuk majd, hogy attól kezdve, mintha kitisztult volna a hatásunk is, mennyi mindent ,,veszünk kii" a zenéből, amiről addig nem volt tudomásunk.
Annyi a művészeti lexikon, s a közönséges enciklopédiákban is annyi a művészeti címszó. Ezeket adott esetben elolvasgathatjuk. Vannak emberek, akik hosszú éveken át spekulálnak azon, hogy mi lehet az a rejtélyes impresszionízmus, expresszionizmus, vagy szürealizmus, de meg sem fordul a fejükben, hogy ennek bármelyik könyvtárban utánna nézhetnek. Pedig ez azért is fontos volna, mert akkor a sarlatánok, a nagyképűek nem tudnának olyan könnyen lerohanni.
- Miben áll a műalkotás mindenki által felbecsülhető értéke
Bármennyire laikus is az ember, a következőket a művészetről általában illik tudnia :
1. Minden műalkotás a művészi forma révén válik műalkotássá, azonban műalkotás tartalom nélkül nincs. Tartalom nélkül csak szemfényvesztés.
2. A tartalomnak is több rétege van : például tárgy, téma és mondanivaló.. E szavakon külömböző művészeti ágak esetében nem mindig ugyanazt értjük. például színdarabnál a tárgy maga a cselekmény, a téma viszont ennek erkölcsi-érzelmi vonatkozásai, a mondanivaló a vele kapcsolatban kifejtett eszmei állásfoglalás.
-,,Egy városban két ellenségeskedő család fia, illetve lánya egymásba szeret, de az ellenségeskedésből eredő bonyodalmak következtében életét veszti" ; ez a tárgy.
,,- A szerelem nem ismer világi érdekellentéteket, a szerelmeseket nem lehet egymástól elszakítani" -- ez a téma.
-,, A nagy emberi érzésekkel nem szabad játszani, mert az katasztrófához vezet." -- ez a mondanivaló.
Zenében viszont témának valamely ,,rövid dallamot", azaz néhány hang bizonyos esztétikus kapcsolatát értjük. A zenemű mondanivalója szavakba nehezen foglalható, általában érzelmi jellegű, legfennebb csak egészen általános filozófiai utalásokkal adható vissza. A tárgy szerepét itt a zenei előadás körülményei, célja, alkalma határozza meg. Milyen tárgyú zenemű -- ez azt jelenti, milyen rendeltetésű.
Képművészetben a műalkotás tárgya szintén rendeltetésből fakad, témának viszont azt a tartalmi elemet nevezzük, amelyen a festő vagy szobrász meglátásait, reflexióit kifejti, azaz közli mondanivalóját. A mondanivaló a képzőművészetben sokszor közvetlen, nyílt, például a plakát s a grafika bizonyos formáinál; máskor elég nehezen kihámozható. Sokszor körülbelül csak ennyi : ,,meg kell néha állani egy virág is, és elcsodálkozni rajta". Máskor pedig : ,, íme, mivé tehetnek a körülmények egy embert, vagy ,,ime, az ilyen ember érdemei tiszteletet" stb, stb.
3. A tartalom meglétét s a mondanivaló helyességét, azaz a mondanivaló etikus és igaz mivoltát lehet kérni a művésztől. Sőt, a mi művészetünkben számon kell kérnünk a tartalmat, amely a mi erkölcsi-etikai és humanista eszményeinket kell hogy tükrözze, a mi társadalmunk ideológiájának alapjában kell hogy gyökerezzen.
4. A mű formai oldalának is vannak objektív elemei : pl. hogy a kompozicíó, a szerkesztés lehetővé teszi-e az áttekintést, hogy a figyelmet a lényegre irányítja-e, hogy kellő hatásfokon fejezi-e ki a mondanivalót, hogy a hatáskeltés eszközei biztos kézzel, esztétikusan vannak-e használva stb, stb. Egyáltalán, hogy az illető kifejezésmód mesterségbeli részét mennyire bírja a művész. Vannak azonban a formai és a tartalmi résznek is olyan elemei, amelyekért a művész kifogás alá nem eshet. Nem vitatható, hogy milyen hangszeren akar játszani, milyen műfajban akar megnyilvánulni, egyáltalán, hogy milyen eszközöket használ, ha egyszer ért hozzájuk. A lényeg az, gazdagítja-e művével az emberiséget, s azon belül kisebb közösségét, népét, vagy nem. Egy irodalmi alkotás, egy dal, egy képzőművészeti munka nem lehet hasznos, nem lehet értékes az ember, a társadalom számára, ha gondolatszegény, ha nem tud érzelmeket ébreszteni, ha nincs meggyőző ereje, ha nem hat nemesítően szellemünkre. A művészetnek csak akkor van valódi értéke, ha szükségessé, nélkülözhetetlené válik az azt halgató, olvasó, néző ember számára, ha hatására az ember átalakul, nevelődik, tágul szellemi látóköre. A műértelemnek a foka, amelyre minden művelt embernek el kell jutnia, éppen ez : meg kell tudnia ítélni, hogy a mű mondanivalója hogy viszonylik nagy emberi eszményeinkhez és hzogy a mű mondanivalója felületes, ,,reá varrt-e", vagy pedig összhangban van az egész mű szemléletével, szellemével. Ez nemm könnyű, de nem is olyan nehéz. Aki a fentiek szellemében gondolkozni kezd a művészettől kapott élményein, hamar el fog jutni a tisztázásig, legalább is a maga részére.
Szőcs István