Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A MŰVÉSZET MINDENKIÉ

Egyáltalán  kell-e  érteni  a  művészethez?  Hogyne :  a  művésznek  aki  létrehozza  a  műalkotást  feltétlenül  kell,  mégpedig  nagyon!   Tegyük  fel  akkor  másként  a  kérdést :  kell-e  érteni  a  művészethez?  Nem  elég  élvezni?  Ha  az  ember  maga  ,,csak  közönség"  azaz  a  közönség  egyik  névtelen  tagja,  aki  szereti  a  zenét,  a  festészet,  a  színházat,  kötelezhető-e  valamilyen  szakértelemre? 

Persze,  ha  akadékoskodunk,  nem  ,,kötelezhető".  Nem  is  ilyesmiről  van  szó.  Hanem  arról,  hogy  a  művészethez,  azaz  a  művészet  befogadásához,  az  alkotás  szépségének  és  nagy  üzenetének  felfogásához,  rendszerint  kell  több-kevesebb  műértés.  Szükség  van  rá,  hiszen  --  a  művészet  a  népet  kell  hogy  szolgálja ;  a  művészetnek  rendkivüli  fontosságú  célt  kell  szem  előtt  tartania :  az  ember  nevelését,  a  műélvezőt  is  hozzá  kell  segítenünk,  hogy  megértse  azt,  és  hasson  rá  a  műalkotás.  A  művészet  legyen  mindenekelőtt  a  népé.  Aki  nem  osztja  meg  művészetét  embertársaival,  már  meg  is  szünt  művésznek  lenni.

  Műértőnek  lenni  --  vajon  azt  jelenti  ez,  hogy  egy  kissé  művésznek  lenni?  Még  egyszerűbben  szólva :  a  közönségnek  azt  kell  tudnia,  csak  alsóbb  fokon,  mint  a  művésznek?   Erre  már  a  leghatározottabban  mondhatjuk,  hogy  nem!  Megítélni  és  felfogni,  befogadni  egy  művet  --  egészen  más  dolog,  mint  alkotni  tudni!  Sose  feledjük  el,  mekkora  külömbségről  van  itt  szó.  Ebben  a  dologban  nagyon  sok  a  félreértés,  de  a  félremagyarázás,  ködösítés  is. 

Egyesek  úgy  képzelik  a  művészeti  tömegnevelést,  hogy  mindenkiből  egy  kissé  művészt  faragnának.  Mások  viszont  elutasítanak  minden  kívülről  jövő  bírálatot,  mondván,  hogy  aki  nem  tud  olyant  csinálni,  az  ne  szóljon  bele.  Vannak  aztán  olyanok  is,  akik  nagy  hangon  belekotyognak  abba  is,  ami  igazán  csak  a  művészre  tartozik,  azon  a  címen,  hogy  ha  értik,  akkor  biztosan  --  értenek  is  hozzá.  

Miben  nyilvánul  meg  a  műértés?  -  Mindenek  előtt  abban,  hogy  az  ember  meg  tudja   külömböztetni  a  művészetet  attól,  ami  nem  művészet.    Azaz,  még  anélkül,  hogy  ítéletét  szavakba  öntené,  hogy  véleményét  megmagyarázná,  ,,érezze" :  a  zene,  amit  éppen  hall,  a  kép  amit  nézeget,  az  művészi  vagy  művészietlen? ( Természetesen,  most  nem  a  nehéz,  nem  a  kivételes  esetekre  gondolunk,  hanem  a  mindennapok  gyakorlatára).  Sokan  azzal  hárítják  el  maguktól  ezt  az  igényt,  hogy  ehhez  bizony  ízlés  kell.  Izlése  pedig  nem  mindenkinek  van.  Az  egyikkel  vele  születik  a  jóízlés,  a  másik  pedig  megfeszülhet,  bemagolhatja  az  egész  művészettörténetet,  tölthetik  kanállal  a  fejébe  a  műveltséget,  mégsem  lesz  soha  jóízlésű  ember.  Ami  igaz,  az  igaz :  nagy  külömbségek  vannak  e  téren  ember  és  ember  között.  Mégis  nyugodtan  elmondhatjuk :  a  kimondottan  rosszízlésű,  javíthatatlanul  rossz  ízlésű,  a  szépérzék  tökéletes  hiányában  szenvedő  emberek  száma  kisebb,  mint  ahogy  ezt  terjesztik.  Az  ízlés,  a  szépérzék  csiszolható,  fejleszthető  s  méghozzá,  az  emberek  többségénél  nem  is  túlságosan  nehezen.  Erre  a  legjobb  példa  a  népművészet. 

  • Hogyan  tehetünk  szert  jóízlésre? 

 

Csakis  úgy,  hogy  szépérzékünket  foglalkoztatjuk.   Egyesek  nem  járnak  hangversenyre,  mert  azt  állítják,  hogy  nem  értik  a  klasszikus  zenét.  Ez  azt  jelenti,  nem  tudják  felfogni,  hogy  mit  hallanak,  a  hangok  áradatából  nem  tudnak  kivenni  formát,  dallamokat,  összhangot.  Elkeserednek  és  ha  egyszer-kétszer  megpróbálták  s  nem  értettek  semmit,  többé  a  hangversenytermek  felé  sem  mennek,  a  rádiót  pedig  idegesen  elcsavarják,  ha  szimfonikus  zenét  közvetít.    Ezeknek  nincs  igazuk  és  súlyosan  lebecsülik  az  emberiség  szellemi  közkincseit.  Megpróbálták  --  és  nem  ment?...  Csak  hogy :  nem  elégszer  próbálták  meg! 

Bizony,  az  olyan  embernek,  aki  semmiféle  zenei  képzetségben  nem  részesült,  sokáig,  sokáig  kell  kísérletezni :  ülni  a  rádió  mellett,  s  odafigyelni  a  hangversenyeken.  Egyszer  aztán  csak  kezd  kapiskálni  a  füle  valamit :  mint  akinek  a  szeme  hozzászokik  a  félhomályhoz,  érzi,  hogy  például  most  valami  ,,visszatért",  s  nemsokára  már  előre  is  megérzi :  na  most,  most  az  a  bizonyos  hangcsoport  megint  meg  fog  szólalni ;  lassanként  már  biztosabban  tájékozódik  s  amint  hallása  előtt  kitisztul  a  zenei  mű  formája,  azon  veszi  észre  magát,  hogy  a  zene  egyre  jobban  hat  rá,  egyre  inkább  magával  sodorja.  Innen  aztán  már  könnyű  s  főleg  élvezetes  lesz  a  tovább  vivő  út.  De  ahhoz,  hogy  idáig  eljusson  az  ember,  kitartás,  néha  egy  kis  erőfeszítés  is  kell.   A  zenei  ízlés  csiszolódását  mindenki  tanulmányozhatja  a  környezetén.  Gyerekek,  vagy  olyanok,  akik  még  nem  hallgattak  opera-áriát,  szinte  törvényszerűen  elnevetik  magukat,  amikor  először  hallanak  egy  szoprán  énekesnőt  áriázni. Amikor  nagyon  magas  és  ,,nagyon  vékony  hangon"  énekel  a  művésznő,  kuncognak,  vagy  éppenséggel  lebújnak  a  pad  alá,  mert  nem  tudják  visszafojtani  nevetésüket.  Aztán :  néhány  ismétlődés  után  megszokják.  Egy  idő  után  kezdenek  figyelni  s  pár  év  múlva  éppenséggel  olvadoznak  egy  kis  koloratúráriától.  Mindezt  mondom,  egyszerűen  csak  azzal  érték  el,  hogy  rendszeresen  odafigyeltek.  Még  gyorsabb  azonban  a  fejlődés,  az  ízlés  csiszolódása,  ha  tudatosan  műveljük,  ha  segédeszközöket  használunk.  Egyszóval,  ha  módszeresen  iskolázzuk  ízlésünket. 

Tehát :  foglalkoztassuk  minél  gyakrabban  a  szépérzésünket,  azaz  ,,tegyük  ki  magunkat  állandóan  a  művészet  hatásának,  másodszor  pedig :  segítsünk  céltudatosan  az  ízlésünknek.  S  rövidesen  rájövünk :  nem  vagyunk  semmilyen  téren  sem  reménytelen  esetek! 

  • Az  ízlés  elemi  iskolája :  a  népművészet

 

Érdemes  felfigyelni  rá,  hogy  azok  az  emberek,  akik  sok-sok  népdalt  ismernek,  anélkül,  hogy  magasabb  képzetségük  lenne,  gyakran  jobban  eligazodnak  a  ,,legnehezebb"  zene  új  irányzataiban  is  és  zavartalanabbul  képesek  élvezni,  mint  azok,  akik  gyermekkoruk  óta  tanultak  valamilyen  hangszeren  játszani,  s  akiket  kitömtek  zeneelmélettel,  de  a  népzenei  műveltségük  hiányzik,  s  csak  a  műzene  bizonyos  stílusain  nőttek  fel.                                               Nincsen  ebben  semmi  csodálatos  vagy  varázslatos  dolog.  A  népművészet  sok-sok  ezer  éves  fejlődés  eredménye.  Sűrítve  tartalmazza  tehát  a  jóízlés  alapanyagait.   Éppen  ezért  ma  sem  tudunk  jobb  tanácsot  adni  annak,  aki  a  műértelemben  és  a  műélvezetben  tudatosan  akarja  iskolázni  magát :  tanuljon  meg  minél  több  népdalt  és  tanulmányozgassa  a  népi  hímzéseket,  faragásokat  és  hasonlókat.  Ezutóbbiról  szólva :  azt  hiszem  mindenki  egyetért  abban,  hogy  nincs  nehezebb  dolog  megmondani,  milyen  egy  absztrakt  festmény  vagy  szobor?  Hogy  kifejez-e  valamit,  egyáltalán,  van-e  benne  ,,spiritusz"  vagy  nincs?  S  meglepődéssel  fogjuk  tapasztalni,  hogy  ott,  ahol  még  alapos  iskolázotságú  műbírálók  is  felsülnek,  a  népi  díszítőművészet  jóismerője  rögtön  eligazodik :  van-e  azon  az  ,,absztrakton"  szerkezet,  kompozició,  ritmus,  ötlet  --  vagy  csak  hasalás  az  egész? 

A  népművészet,  mint  minden  nagy  ,,klasszikus"  művészet,  tömör  és  mindig  csak  a  lényegről  szól :  ha  sokat  foglalkozunk  vele,  szemlélet  módja,  formanyelve  belénk  ivódik,  anélkül,  hogy  elméletileg  feldolgoznánk,  filozófiailag  megemésztenénk.  Tehát,  ahogy  hallásunkat  iskolázzuk  népdalok  dúdolgatásával,  szeműnket  és  főleg  ,,látásunkat",  szemléletünköt  finomítjuk,  ha,  valahányszor  alkalmunk  van  rá,  figyelmesen  szemügyre  veszünk  egy  szép  népi  hímzést,  varrotast,  festett  cserépedényt,  faragványt.  S  ha  alkalmunk  van  rá  --  márpedig  hogyne  lenne  --  próbáljuk  meg  lerajzolni,  s  egyszercsak  felujjongunk,  mert  szinte  észrevétlenül  megtanultunk  egy  csomó  alapfogalmat :  mi  az,  hogy  lendületes,  vagy  tartózkodó  vonal,  mi  az,  hogy  ritmus  a  rajzban,  mi  az,  hogy  könnyű  vagy  súlyos  szerkezet  és  így  tovább.

  • Rajzoljunk,  ha  lehet,  ha  nem !

 

Egyetlen  példával  meggyőzhetjük  a  kételkedőket,  hogy  néha  egy-két  órás  rajzolgatással  annyit  tanulhatunk,  mint  vastag  könyvek  szakállas  fejtegetéseinek  az  átböngészésével.  Ez  a  példa  az  akt,  azaz  a  meztelen  emberi  testet  ábrázoló  rajz,  festmény  vagy  szobor.  A  laikus,  azaz,  aki  alaposan  nem  foglalkozott  művészettel,  a  ,,be  nem  avatott",  egy  aktkép  láttán  csak  annak  naturális,  azaz  testi  sajátosságait  fogja  fel ;  csakis  arra  reagál,  hogy  szép  az  a  test,  mint  emberi  test  és  így  tovább.  Annyit  mond  neki  a  kép,  amennyit  érzékiségében  mond.  Igen  ám,  de  ha  megpróbálja  egy  papírdarabra  ceruzával  lemásolni,  egyszerre  csak  felkapja  a  fejét :  hohó,  hiszen  itt  nem  csak  láb  van,  hanem  egy  sorozat  ritmusos  forma,  vonaljáték,  összhang,  összefűggés,  méghozzá  tisztán  ,,játékos",  azaz  művészi  összefűggés  a  vonalak  iránya  között,  az  egyes  testtagok  nem  véletlenül  helyezkednek  pont  úgy  el,  ahogy  a  művész  beállította ;  s  íme,  egyszercsak  megfeledkezünk  az  aktkép  ,,testiségéről"  s  úgy  fogjuk  fel,  mint  egy  hallatlanul  bonyolult  formai  feladvány  megoldását!  S  egyszercsak  megértjük,  nincs  formagazdagabb,  a  művészet  szempontjából  tanulságosabb  idom,  mint  maga  az  emberi  test  --  ez  és  nem  más  az  oka,  hogy  a  nagy  művészek  annyit  foglalkoznak  vele.

  Ez  a  kijelentés  nem  az  ember  elfogultsága  saját  fajtája  iránt.  Ez  valóban  így  van :  az  emberi  test  felépítése  számtalan  nehéz  mérnöki  problémának  tartalmazza  tökéletes  megoldását.  Említsük  csak  a  súlypont  kérdését.  Még  a  négy  kereken  mozgó  járműveknél  is,  ahol  a  súlypont  a  talajhoz  közel  van  elhelyezve,  milyen  sok  számítást  kiván  a  jó  kiegyensúlyozás,  súlyelosztás :  hogy  a  kanyarban,  bizonyos  sebességnél  fel  ne  boruljon.  Most  képzeljük  el  egy  gépet  egy  mozgó  gépet,  amelyik  csak  oly  kevés  felületen  és  csak  két  ponton  van  letámasztva,  mint  az  ember,  amelynek  súlypontja  vioszonylag  olyan  magassan  van  az  alaptól  s  ennek  ugrálni,  forogni,  szökdelni  kell :  kétségbeesünk,  hogy  milyen  hihetetlenül  bonyolult  szerkesztési  feladatokjat  kellene  megoldani!  Nézzük  meg  azokat  a  ,,gépembereket",  ember- formájú  robotgépeket,  amelyeket  szédületesen  magas  színvonalú  mechanikai,  matematikai  s  más  tudományos  ismeretek  alapján  terveznek  s  mégis  ma  még  milyen  esetlenül,  kezdetlegesen.  bizonytalanul  mozognak  az  emberhez  képest,  és  milyen  csúnyák. 

S  itt  elsütöttük  előre  a  csattanót :  a  szépség  és  a  jól  szerkesztetség  azonos!  Ezért  bizony  nem  árt  jónéhányszor  lemásolni,  utánarajzolni  egy-egy  nagy  klasszikus  képét.  Amikor  pedig  nincs  alkalmunk  rajzolni,  de  láttunk  egy  érdekes,  sajátságos  arcot,  vagy  mozdulatot,  képzeljük  azt,  hogy  rajzolunk :  kövessük  figyelmesen  nyomon  a  vonalakat  s  akár  zsebünkben  van  a  kezünk,  akár  az  asztalon,  a  mutatóujjunkkal  tegyünk  úgy,  mintha  rajzolnánk.  Azaz  hova  jön  a  szem,  az  orrcimpa  feljebb  vagy  lejebb  végződik-e  az  orrvonal  s  az  állkapocs  fültőre  felhajló  vonala  párhuzamos-e,  úgyszintén  a  fejlesztő  és  az  áll  vonala  stb,  stb.  Keressük  a  szabályt,  az  összefüggést,  a  ritmust  s  esztétikai  érzékünk  szédületesen  fog  fejlődni. 

Mert  minden  emberi  alkotásnak  és  így  a  műalkotásnak  is  --  kiindulópontja :  a  szerkesztés.      Ahhoz,  hogy  bármit  megértsünk  --  előbb  fel  kell  fedezni,  át  kell  látni  a  szerkezetét.  Igy  van  ez  a  művészetben  is,  éppen  úgy,  mint  a  technikában  vagy  az  élettanban. 

  • Hogy  keressük  a  szerkezetet?  és  hol?

 

Mi  a  stílus?  És  mi  a  stílustalanság?:  Elterjedt  vélemény  szerint  valaminek  a  stílusát  az  határozza  meg,  hogy  mennyire  egyszerű  vagy  ékes  a  szóbanforgó  épület,  vers  vagy  zenemű.  Vagyis :  az  emberek  nagy  része  a  stílusékítményeket  azonosítja  magával  a  stílussal.  Márpedig  egy  gótikus  épület  nem  attól  gótikus,  hogy  milyen  faragványok  vannak  rajta,  hanem  például  olyasmitől,  hogy  boltívei  nem  félköralakúak,  hanem  csúcsívesek :  azaz  építkezési  alapelveitől. 

A  stílusok  lényegét  legkönnyebb  éppen  az  építészetben  tanulmányozni.  Nem  akarunk  most  e  kis  helyen  művészettörténeti  áttekintést  adni,  csak  egy-két  példával  szemléltetjük,  hogy  valamely  stílus  mitől  válhat  éppen  olyanná,  amilyen.  Ha  azt  a  szót  halljuk,  hogy  klasszikus,  azonnal  a  régi  görögök  oszlopos  párkányos-homlokzatos  épületei  jelennek  meg  szemünk  előtt.  Egy-egy  ilyen  épület  látványa  az  arányosság,  kiegyensúlyozottság,  méltóságérzését  kelti.  Hogyan  érték  ezt  el?  Képzeletben  magasítsuk  meg  az  oszlopokat,  de  vastagságukat  ne  növeljük.  Vagy  vastagítsuk  őket,  magasítás  nélkül.  Vagy  hagyjuk  úgy  az  oszlopokat,  de  szélesítsük-magasítsuk  a  homlokzatot.  Rajzunkon  az  épület  azonnal  nevetségesen  fog  mutatni,  a  valóságban  pedig  lehet,  hogy  össze  is  omlana  egy-két  változatnál.  Mi  ennek  a  titka? 

A  görög  épületek  oszlopainak  méreteit,  az  oszlopok  és  a  többi  épületelemek  arányát  az  határozza  meg,  hogy  az  adott  méreten  belül  mekkora  a  kő-,,gerendák",  oszlopok  hordképessége,  teherbírása.  Túlságosan  vastag  oszlop  a  tartandó  súlyhoz  képest  értelmetlen  s  éppen  nevetséges  volna;  túl  vékony  pedig  veszélyes.  Az  oszlopok  távolságát  az  határozza  meg,  hogy  az  áthidalásul  használt  kőgerendák  milyen  hosszúra  faraghatók  ki.  Ez  az  építkezés  még  a  faépületeken  nevelkedett  s  ezért  a  merőlegesen  egymáshoz  kapcsolódó  szerkezeteket  használja.  A  rómaiaknál  terjed  el  a  boltíves  építkezés?  --  nálunk  csak  általánosabbá  válik,  mert  keleten  már  régebb  ismert;  --  ez  már  jellegzetesen  ,,kőben  gondolkozik".  Két  oszlop  között  nem  úgy  hidalja  át  a  távolságot,  hogy  keresztül  fektet  egy  nagy  kőgerendát,  hanem  úgy  rak  egymásra  köveket,  hogy  a  felső  egy  kicsivel  mindig  beljebb  kerül,  amíg  kialakul  a  boltív :  az  egymásra  hajló,  összetámaszkodó  kőíveket  a  zárókő  tartja,  teszi  szilárddá.  Az  arabok  aztán  rájönnek,  hogy  a  boltív  felső  részében  be  lehet  iktatni  egy-egy  kisebb  boltívet,  azaz :  a  zárókövet  meg  lehet  emelni  s  így  a  félkörív  helyett  felfele  megnyúlt  ívek,  csúcsívek  képződnek.  Ezeket  Európában  aztán  egymásra  szerkesztik  s  így  az  ív  alsó  szárai  egyre  nagyobb  teret  tudnak  befogni.  A  kőívek  közeit  meg  áttörik  s  ezzel  nemcsak  hatalmas,  ablaknak  alkalmas  felületeket  kapunk,  hanem  könnyebbé  tesszük  a  kőszerkezetet  is.

A  stílus  sajátosságaitehát  elsősorban  az  anyaggal  való  bánnitudástól  függenek.  Az  adja  meg  egy  stílus  jellegzetességeit,  hogy  a  rendelkezésre  álló  anyagból  miként  ,,hozza  ki"  az  adott  méreten  belül  a  célnak  legmegfelelőbb  szerkezetet.   Minden  műalkotásnál  tehát  ezt  keressük:  az  adott  tér  --  vagy  pedig  idő,  például  a  színháznál,  zenénél  --  mint  van  kitöltve,  ,,befedve"  valamely  feladat  megoldásához  képest. 

Stílusose  a  szerkezet?  Azaz  talál,  illik  az  adott  anyaghoz,  alkalomhoz,  vagy  nem?  Nem  túl  nagy,  túl  szűk?  Nincs-e  valahol  ésszerütlenül,  pazarlóan  nagy  méret,  ,,keresztmetszet",  vagy  kényelmetlenül,  veszélyesen  kicsi?   -
Stílustalan  például  az  épület,  ha  olyan  oszlopai,  párkányai  vannak,  amelyek  nem  tartanak  semmit;  --  ha  olyan  erkélyei,  amelyekről  nincs  kilátás,  vagy  amelyeken  nem  lehet  vagy  nem  érdemes  tartózkodni.  De  stílustalan  akkor  is,  ha  csapadékdús  éghajlat  alatt  lapos  a  teteje  vagy  nincs  eresze,  ami  a  falait  a  lecsurgó  nedvességtől  megóvja.  Mint  ahogy  stílustalan  a  sivatagban  egy  magas  tetejű  épület.  Stílustalan  egy  középület,  amelyet  sok  ember  keres  fel,  akkor,  ha  szűk  a  bejárata  s  alacsony  a  mennyezete (nem  jut  a  benti  tömegnek  levegő!)  s  épp  olyan  stílustalan  kis  családi  házon  a  túlméretezett,  ünnepélyeskedő  bejárat.  A  stílustalanság  tehát,  látjuk,  --  szerkesztési  hiba! 

  Stílustalan  egy  festmény,  ha  óriási  méretű  --  tehát  rendeltetésénél  fogva  nagy  tágas  helyiségbe  kell  kerülnie  --  és  mégis,  bele  kell  bujnom  ahhoz,  hogy  a  részleteit  láthassam,  kivehessem,  mi  van  rajta.. 

Stílustalan  egy  cserépkancsó,  ha  díszítése  például  fémberakásokat  utánoz,  és  egyáltalán  stílustalan  minden  ami  nem  vallja  be  anyagát,  hanem  úgy  tesz,  mintha   drágább,  bonyolultabb  vagy  egyszerűbb  lenne.

  • Néhány  kérdés  a  modern  stílussal  kapcsolatban 

 

Épületekről  szólva  --  a  klasszikus  szemléletű  épület  ellentéte  a  romantikus.  Mi  a  nagy  külömbség?  A  klasszikus  a  mértani  formákból  és  arányokból  indul  ki,  annak  alárendel  mindent.  Tehát  adva  van  egy  szabályos  alaprajz,  négyzet,  négyszög  vagy  kör,  félkör  --  s  estleg  ezeknek  a  kombinációi  s  a  belső  felosztást,  az  egyes  helyiségek  elrendezését  aztán  ahhoz  szabja,  azaz :  belehelyezi,  szerencsétlenebb  megoldásnál  beleszorítja  a  szabályos  alaprajzba.A  romantikus  építész  az  egyes  elemek  külön,  sajátos  alaprajzából  indul  ki;  azaz  mekkora  teremre,  toronyra  satöbbire  van  szüksége  s  tekintet  nélkül  a  szabályosságra,  ehhez  szabja  az  alaorajzot. ( Ezért  romantikusak  a  régi  várkastélyok  --  melyek  az  egyes  épületrészek  sajátos  funkcióit  képzelik  előbb  el  s  csak  azután  az  alaprajzot!).  A  klasszikus  stílusú  épület  és  a  romantikus  is,  ha  műalkotás,  összhangban  van  a  környezetével;  mégis  az  előbbi  inkább  maga  alá  rendeli  a  környezetet  az  utóbbi  pedig :  belesimul,  beleilleszkedik. 

Az  már  most  a  kérdés,  vajon  a  modern  építészet  szemléletében,  fogantatásában  klasszicizáló,  vagy  romantikus?  Modern  házról  szólva,  sokan  azonnal  kimondják:  kocka.  Vagyis  a  kocka -   ház  --  modern   A  hasábalakú,  tagolatlan  kűlsejű,  a  legegyszerűbb  mértani  idomokat  követő  építmény;  azaz  klasszicísta  volna  a  modern.  

Hát  ez  bizony  óriási  tévedés,  amiből  rengeteg  félreértés,  de  rengeteg  kellemetlen  dolog  is  következik.  ---  A  klasszikus,  merev  alaprajzok  anyagszerűek  is  annyiban,  hogy  az  egyszerű,  egymásra  merőleges  vonalaktól  való  eltérés  a  kőből  vagy  téglából  épült  tömör  tartófalak  esetében  sok  felesleges  faltömeggel,  tehát  értelmetlen  költséggel  járna.  Egy  tégla  vagy  kő  tartófalnál  egy  kis  kiugrás  vagy  beszögelés  aránytalanul  többe  kerülne,  mint  amennyi  előnnyel  járna  ez  az  épület  használók  számára.  

A  modern  épület  azonban  nem  tömör  tartófalakra,  hanem  tartóvázákra  támaszkodik,  leggyakrabban  vasbetonra  vagy  fémvázra  s  a  tartószerkezet  körvonalai  nem  feltétlenül  azonosak  az  épület  külső  falaival;  tehát  az  utóbbiakat  tetszés  szerint  lehewt  módosítani.  Továbbá :  vasbeton  vagy  tiszta  fémszerkezetnél  az  épület  talaj  fölötti  része  körvonalaival  nem  kénytelen  pontosan  követni  a  talajba  sülyesztett  alapot,  s  ez  megint  csökkenti  a  költségeket.  Azt  nevezhetjük  csak  valóban  modern  épületnek,  amelyik  él  az  anyaga  lehetőségeivel;  tehát  a  modern  építőanyagokhoz  képest  anyagszerű.  Ennek  ellenére,  miért  terveznek  modern  anyagokból  annyira  maradi  alaprajzu  kockaházakat?  A  felelet  egyszerű :  mert  tervezni  azt  kényelmesebb.  Vesszük  a  kockás  papírt  és  húzzuk  rá  a  merőlegeseket.  Egyszerűbb  ezt  szerkeszteni,  számítani.  Csak  használni  hátrányosabb  az  ilyen  épületeket.  A  modern  épülettervezésnek,  éppúgy  mint  a  romantikusnak,  a  belső  helyiségek  rendeltetéséből  kell  kiindulnia.  Azaz :  a  funkcionalításból.  Régi  palotáknak  eszménye  volt  az  egymást  folytató,  egymásból  nyíló  teremsor.  Modern  életeszményeink  szerint  minden  belső  helyiség  ki  kell  hogy  elégítsen  egy  arany  hármasszabályt :  Jól  megvilágítható ;  jól  fűthető  és  szellőztethető;  és  jól  megközelíthető  legyen.  Azaz :  minden  helyiségnek  legyen  külön  bejárata  s  az  épületeken  kivülre  nyíló  ablaka.  Ezt,  abban  az  esetben,  ha  egy  épületben  sok  a  helyiség,  csak  tagolt,  ,,cakkos"  körvonalakkal.lehet  megoldani. De  akkor  azzal  kell  megoldani;  csakis  ezáltal  lesz  az  épület  rokonszenves,  kellemes  és  stílusos  is.  Csakis  akkor  lesz  jól,  igényesen  megszerkesztve!

Ékes-éktelen,   díszes-dísztelen,  egyszerű  vagy  bonyolult :  helyes  ellentpárok-e?  Vannak  emberek,  akik  ha  egy  díszített  felületet  megpillantanak,  már  is  szalasztották  a  szájukon :,  jaj  de  ízléstelen",  ,,zsúfolt",  ,,agyondíszített".  Vagy :,,kispolgári",  ,,cifra",  ,,elavult",  ,,barokk"  stb.  Nem  egyszer  ellenőrízhetjük :  akár  zsufolt,  akár  ritka  volt  az  a  díszítés,  de  szép  volt.  Mások  viszont,  ha  egy  puszta  házfalat,  bármilyen  síma  tárgyat,  egyszerű  megoldást  látnak,  sopánkodnak :  ,,sivár",  ,,kietlen",  ,,rideg",  és  így  tovább.   E  téren  is  a  megnyilvánulások  akárhányszor  nem  őszinték,  mert  csak  beidegzett  előítéletekről  van  szó,  sznobizmusról ;  lehet,  hogy  az  illető  titokban  másképpen  vélekedik.  Néha  meg  előítélt  okozta   elfogultságról,  a  tisztánlátás  hiányáról. 

Hogyan  döntsük  hát  el :   hova  kell  díszítés,  hova  nem?  Mikor  cifra  és  mikor  ékes  valami?  Mikor  egyszewrű  és  mikor  éktelen?   Jó  megint  tanulmányozni  a  népművészetet  és  a  klasszikusak  példáit.  Ha  például,  olyan  ,,elvont"  díszítéseket  tanulmányozunk,  mint  például  a  kivarrott,  hímzett  ingujjak,  kiderül  hogy  nem  voltak  azok  kezdetben  öncélú  díszítések;  kifejezték  a  nemhez,  nemzetséghez,  esetleg  törzsház,  néphez  való  tartozást,  életkort,  társadalmi  állást,  esetleg  katonai  rangot.  Ugyanígy  más  ruhadarabok  díszítései :  jelölték  a  tulajdonos  kilétét,  hovatartozandóságát  és  bizonyos  emlékeztetőket,  jeligéket,  vagy  éppenséggel  varázsformulákat  fejeztek  ki.  Később  ezek  értelme  leveszett,  de  a  szem  az  illetrő  helyen  kivánt  valamit. 

A  régi  épületek  díszességének,  domborműveinek,  szobrainak,  kapuinak  is  megvolt  az  értelme :  hatást  akartak  gyakorolni  a  szemlélőre,  megfélemlíteni,  áhítatra  gyújtani,  vagy  emlékeztetni  fontos  törvényekre,  tanulságokra.   ---  Kijelenthetjük  tehát,  egész  határozottan,  hogy  a  díszítőművészet  és  nagy  részben  a  képzőművészet  is  mindig  valamilyen  gyakorlati,  de  legalább  is  nem-művészi  célkitűzést  oldott  meg  --  művészien,  vagy  legalább  is  szépen.  A  mai  életben  is  mindenűtt  helye  van  a  díszítésnek,  ahol  az  valami  feladatot  tölt  be,  funkcíót  tölt  be.                 Ez  a  funkció   igen  sokféle  lehet :  van  amikor  kimondottan  csak  lélektani ;  ez  azonban  nem  kevésbé  fontos,  mivel  bármi  más :  az  egyhangú  benyomások,  a  változatosság  nélküli,  jellegtelen  látvány,  örökös  zúgás  vagy  süket  csend  kimerítik  az  érzékszervet,  tompítják  a  figyelmet,  lehangolják  az  egész  szervezet  tónusát. Ilyenkor  a  környezet  szépítése,  díszítése  fontos  idegélettani  feladatot  lát  el.  A  művészet  pés  a  művelődéstörténet  számtalan  példát  kínál  arra,  hogy  a  környezet  egyhanguságából  származó  érzékelési  és  lélektani  ártalmakat  hogyan  ellensúlyozza  a  művészet.  A  puszták,  sivatagok  lakóit  például,  ha  az  egyhangú  tájból  betérnek  sátraikba,  gazdag  ,,zsufolt"  díszítésű  hímzések,  ötvösmunkák,  ,,arabeszkek"  fogadják.  Ellenben  a  nagyvárosok  forgatagához,  tomboló  tarkaságához  szokott  szemet  és  kedélyt  a  sík,  tágas  mezők,  vizek,  tavak,  égbólt  egyszerűsége  nyugtatja  meg  s  ilyen  kevés,  de  ,,lényeges"  elemekből,  tiszta  formákból  álló  képeket  lát  szívesen  lakása  falain  is. 

    A  nagyarányú   szabványépítkezések  színhelyein,  az  úgynevezett  blokknegyedekben  ugyancsak  helye  van  a  díszítésnek,  ékítésnek.  Nemcsak  a  szüntelenül  ismétlődő  alakzatok  egyhangúságát  kell  megbontaniuk,  hanem  segíteni  a  tájékozódásban :  ezért  a  falburkolat  színei,  a  bejárat  külömböző   díszei,  a  gyalogjáró  kőburkolatának  mintázata,  az  épületek  közül  egyik-másiknak  a  ,,szabálytalan"  elhelyezése,  egy-egy  magasított,  vagy  tornyocskával  jelölt  házsorok  szokatlanul  elhelyezett  erkély,  a  házak  előtt  szobor,  obeliszk,  lugas,  díszes  kőpad,  szökőkút  nemcsak  ízléses  megnyugtató,  hanem  a  terep  tagolását  is  szolgálja,  hogy  az  ember  el  tudjon  igazodni.       Az  egyhanguság  --  előbb-utóbb  robban,  a  céltalan  tarkaság,  a  felesleges  díszítgetés  viszont  csömört,  fáradságot  okoz.  A  jóízlés  és  az  értelem  kell  hogy  megtalálja  a  helyes  ,,adagokat".  Feltétlenül  kell  dísz  oda,  ahol  az  valami  más  funkciót  is  betölt n --  és  oda,  ahol  az  egyhangúság  idegtépő  lenne.  Viszont  sehova  sem  kell,  ahol  zavar.  Nem  helyes  egy  felirat  betűi  közé  nefelejcseket  festeni,  mert  nem  tudjuk  kiolvasni.  Nem  szabad  olyan  felületre  cirádát  tenni,  amit  gyakorta  kellene  vagy  illene  tisztogatni.  Régi  díszes  nyelű  evőeszközök  mintái  között  bizony  gyakran  ősi  rántottamaradványokat  fedezhetünk  fel,  s  ezért  jobb  ha  tányérunk,  csészénk,  poharunk  karimája  is  dísztelen,  világos.  A  kérdés  már  az,  hogy  --  rendben  van,  elfogadjuk  a  díszítés,  az  ékesítés  szükségességét,  de  --  milyen  az  ízléses  díszítés,  hiszen  annyiféle  lehet?    Mindenekelőtt :  anyagszerű.  A  fém  ne  utánozza  a  fát,  az  egyszerű  cserép  a  drága  porcelánt,  a  vasbeton  a  szalmatetőt.  A  színek  és  a  megvilágítási  árnyalatokj  ne  bántsák  a  szemet.  Például  zöldet  és  pirosat  közvetlenül  egymás  mellé  helyezni  nem  alkalmas,  mert  szemrontó  vibrálásba  kezdenek.  A  vakító  fehér  és  a  fekete  túlságosan  ritmikus  váltakozásába  bele  lehet  örülni  --  szó  szerint.  Minden  művészi  hatás  megjátsza  az  ellentéteket,  de  az  ellentétekkel  való  visszaélés,  a  túlfokozás  --  azonnal  megsemisítio  a  művészi  hatást.

A  művészi  termékeket    a  kivitel  kiérleltsége  szempontjából  két  csoportba  kell  osztanunk :  az  egyik  vázletszerű,  rögtönzött,  egyetlen  ötletre  vagy  játékos  fordulatra  épített  mű  --  legyen  az  festmény,  rajz,  színjáték,  ahol  tehát  a  könnyedség,  a  frisseség  a  ,,kunszt"  a  másik  a  továbbfejlesztett,  kidolgozott,  mérlegelt,  elmélyített,  kiegyensúlyozott,  azaz  ,,súlyos"  mű. Nagyon  fontos,  hogy  eldöntsük,  melyikkel  van  dolgunk,  mert  egészen  másképpen  kell  értékelnünk.        Mindenekelőtt :  drága  anyagból  készült,  vagy  monumentális  mű  nem  mentegetőzhet  azzal,  hogy  ,,friss".  Aranyba  igenis  nem  rögtönöznie  kell  az  ötvösművésznek,  hanem  aprólékos,  pepecselő,  ékszerészi  műgondal  dolgozni.  A  nemes  porcelánon  sem  áll  jól  az  odalöttyintett  ,,véletlenszerűen"  odacsorgatott  festék,  ami  viszont  kitűnően  mutat  az  egyszerű  égetett cserepen.  Egy  kis  arcképvázlat  megfoghat  éppen  a  rögtönzöttségével,  egy  falfestvény  viszont  nem. (Számtalan  helyen  látunk  nevetséges  falfestményeket,  ahol  a  tervezők  az  odavetettség,  vázlatosság,  játékosság  vagy  a  plakátszerű  harsányság  modorában  szólalnak  meg,  hogy  moderneknek  találjuk  őket,  de  csak  a  szegényesség  és  lapos  ízlés  benyomását  keltik!).       Egy   apró  terrakotta-szobrocskán  jólesik  látni  a  mester  ujja-körme  nyomát,  érzékelni,  hogy  ,,a  csupaszon  megfogant  ötlettel"  állunk  szemben ;  egy  óriási  bronz  szobornál  ez  azonban  már  kínos. 

  •  Mihez  van  joga  hozzászolni  a  laikusnak?   

 

Mondottuk,  ahhoz  semmiesetre  sem,  ami  évekig  tartó,  elmélyült  tanulmányozást,  szakértelmet  kiván.  Könnyen  nevetségessé  is  teheti  magát.  Lefitymál  valamit,  ami  látszatra  egysterű,  de  óriási  tudás,  irtózatos  erőfeszítés  kell  hozzá,  vagy  dicsér  valamit,  ami  egy  egészen  kis  trükkön  alapszik.  Viszont  illetékes  megbirálni  mindent,  amit  neki  szántak  --  de  ami  a  kivitel  tökéletlensége  miatt  nem  juthat  el  hozzá.  ( Természetesen  ismételjük :  a  laikus  is  megtette  azokjat  a  lépéseket  a  megértés  felé  vezető  úton,  amit  el  kell  várnunk  tőle.  Egy  zenemű  érthetetlensége  például  csakis  az  panaszkodhat,  aki  egyáltalán  szokott  hangversenyre  járni,  vagy  rádióban,  lemezjátszón  stb.  zenét  hallgatni  s  bizonyos,  ,,alapvető"  közismert  műveket  már  megért.)     Ha  olykor-olykor  szinházba  megyek,  nem  nagyon  van  jogom  firtatni,  hogy  mennyire  volt  mély  vagy  nem  mély  a  színész  átélése.  De  jogom  van  tiltakozni  laikus  létemre  is,  ha  például  a  színész  szövegmondását  nem  értem,  vagy  ha  a  színpadon  józan  ésszel  fel  nem  fogható  jeleneteket  látok,  vagy  egyszerű  logikával  elutasítható  stílustalanságot.   Ha  például  történelmi  darabot  játszanak  s  a  szereplőket  mai  ruhába  öltöztetik  --  letorkolhat-e  azzaz  a  rendező,  hogy  fogalmam  sincs  ,,mi  folyik  ma  külföldön"  vagy  hogy  ,,mi  a  modern  színjátszás?".  Nem.  Függetlenül  attól,  hogy  mit  mondanak  a  beavatottak,  mit  írnak  a  nagy  filozófusok,  --  egy  nagyközönségnek  játszott,  nyilvános  előadáson  csakis  olyasmit  lehet  bemutatni,  ami  az  általános  erkölcsi  érzülettel  nem  ellenkezik  és  köznapi,  ,,normális"  ésszel  követhető.  Történelmi  darabot  mai  ruhában  játszani  csakis  akkor  lehet,  ha  1.  nyelvhasználata  szintén  mai,  2.  ha  a  cselekménye  nem  kapcsolódik  olyan  eszkö9zökhöz,  tárgyakhoz,  amelyek  jelenléte  mai  környezetben  képtelenség  (például  az  ember  mai  ruhában  nem  verekszik  szablyával  vagy  lándzsával).  3.  ha  a  szereplőknek  nem  kell  olyan  színtéren,  környezetben  megfordulniuk,  ami  a  mai  kor  formavilágával  ellentétes,  4.  s  végül,  ha  a  játékmód  is  ennek  megfelelően  leegyszerűsített. 

Például :  egy  Shakespeare-királydrámát  jobb  híján  előadhatok  mai  ünneplőruhában  öltöztetett  szereplőkkel,  ha  különösen  nehéz  lett  volna  jelmezeket,  díszleteket  beszereznem ;  de  a  színészek  akkor  nem  törekedhetnek  illuziókeltésre,  nem  helyezkedhetnek  az  illető  szereplők  bőrébe.  Üljenek  akkor  mindnyájan  egy  nagy  asztal  körül,  s  könyvet  tartsanak  a  kezükbe,  csak  az  áljon  fel  s  jöjjön  előtérbe,  amelyiknek  egy-egy  nagy  jelenete  van  s  azt  is  csak  utalásszerűen,  de  ne  ,,hűségesen"  játsza  meg;  ez  nem  fogja  zavarni  a  közönséget.  Ez  tulajdonképpen  nem  más,  mint  néhány  taglejtéssel  gazdagított  felolvasó  előadás   Ilyenkor  az  a  szereplő,  akit  megölnek,  szívéhez  kaphat,  komoran  lerszegheti  a  fejét  s  így  távozhat  a  színről,  de  nem  vághatja  hanyat  magát,  nem  törekedhet   a  látvány  illuziójára,  nem  játszhatja  meg  a  haldoklót,  mert  ez  már  irtózatosan  nevetséges. Óriási  külömbség  van  persze  aközött,  hogy  vígjátékról,  komédiáról,  bohózatról  van  szó,  vagy  komoly  drámáról,  tragédiáról.

  • Hogy  lehet  az  értetlen  laikusból  --  értő  laikus?   

 

Ha  valaki,  mégha  értelmes  felnőtt  ember  is,  és  soha  nem  látott  mozit,  vagy  tévéjátékot  s  először  megy  megnézni  egy  egészen  egyszerű,  ,,közönséges"  játékfilmet,  ami  a  mellete  ülő  gyereket  is  lenyügözi,  nem  fog  érteni  semmit  belőle.  Pedig  a  mozi  a  legdemokratikusabb  művészet  és  szórakoztató  iparág  is.  Igaz,  a  második-harmadik  filmnél  már  rájön :  milyen  logika  szerint  szakadnak  félbe  jelenetek,  s  jön  egy-egy  kép  helyett  egészen  más,  és  így  tovább.  Azaz  hamar  kiismeri  a  film  formanyelvét.  Ám  nem  minden  művészet  olyan  könnyen  befogadható,  mint  a  mozgóképszinházé.  Vannak  olyan  színházi  műfajok,  amelyeket  bárki  azonnal  megért ,  vannak  azonban  olyanok,  --  mint  például  az  opera  --  amelyekhez  a  közönségnek  érnie  ,,szoknia",  fejlődnie  kell,  hogy  élvezhesse.  Az  egyszerű  táncok  látványán  bárki  szórakozhat.  A  klasszikus  balett  felfogásához  azonban  a  közönség  részéről  is  ,,gyakorlat"  szükséges,  éppúgy  mint  a  koloratúr  szoprán  énekesnő  vagy  az  akt-festészet  értékelésében;  túl  kell  jutni  a  puszta  érzéki  benyomáson,  hogy  túlláthassunk  rajta.  Aki  először  megy  balettbe,  csak  azt  látja,  hogy  a  táncosok  a  lábukat  minél  magasabbra  igyekszenek  emelgetni ;  legfennebb  azt  értékeli,  hogy  milyenek  ezek  a  lábak.  Néhány  előadás  után  azonban  amikor  az  elsődleges  érzéki  benyomás  megszokottá  válik,  élvezi  a  mozdulatok  kifejező  szépségét  is.  Mindenkinek  alkalma  van  művelődni  s  a  legmagasabbrangú  műélvezethez  eljutni.   Sokan  azonban  így  szólnak  :  magas  nekem,  nem  értem,  idegen  tőlem  --  s  ezért  unom.  Dehát  semmit  sem  adnak  azélrt  egészen  ingyen.  Ha  nem  szoktatjuk  magunkat  a  művészi  hatások  befogadására,  akkor  panaszkodásunk  nevetséges.   Mit  tehetünk  azontúl,  hogy  eljárunk  szinházba,  hangversenyre,  kiálításra?  Ha  majd  eljárunk,  erre  lassanként  rájövünk.  De  időnyerés,  az  inasévek  kurtítása  céljából  jó  ha  tudjuk :  egész  szervezetek,  hatalmas  apparátusok  vannak,  s  aligvárják,  hogy  segítsenek  rajtunk.  Ha  elolvasunk  egy-két  hangversenyzene-  vagy  operakalauzt,  elámulva  tapasztaljuk  majd,  hogy  attól  kezdve,  mintha  kitisztult  volna  a  hatásunk  is,  mennyi  mindent   ,,veszünk  kii"  a  zenéből,  amiről  addig  nem  volt  tudomásunk.

  Annyi  a  művészeti  lexikon,  s  a  közönséges  enciklopédiákban  is  annyi  a  művészeti  címszó.  Ezeket  adott  esetben  elolvasgathatjuk.  Vannak  emberek,  akik  hosszú  éveken  át  spekulálnak  azon,  hogy  mi  lehet  az  a  rejtélyes  impresszionízmus,  expresszionizmus,  vagy  szürealizmus,  de  meg  sem  fordul  a  fejükben,  hogy  ennek  bármelyik  könyvtárban  utánna  nézhetnek.  Pedig   ez  azért  is  fontos  volna,  mert  akkor  a  sarlatánok,  a  nagyképűek  nem  tudnának  olyan  könnyen  lerohanni. 

  • Miben  áll  a  műalkotás  mindenki  által  felbecsülhető  értéke

 

Bármennyire  laikus  is  az  ember,  a  következőket  a  művészetről  általában  illik  tudnia :      

1.  Minden  műalkotás  a  művészi  forma  révén  válik  műalkotássá,  azonban  műalkotás  tartalom  nélkül  nincs.  Tartalom  nélkül  csak  szemfényvesztés. 

2.  A  tartalomnak  is  több  rétege  van :  például  tárgy,  téma   és  mondanivaló.. E  szavakon  külömböző  művészeti  ágak  esetében  nem  mindig  ugyanazt  értjük.  például  színdarabnál  a  tárgy  maga  a  cselekmény,  a  téma  viszont  ennek  erkölcsi-érzelmi  vonatkozásai,  a  mondanivaló  a  vele  kapcsolatban  kifejtett  eszmei  állásfoglalás. 

-,,Egy  városban  két  ellenségeskedő  család  fia,  illetve  lánya  egymásba  szeret,  de  az  ellenségeskedésből  eredő  bonyodalmak  következtében  életét  veszti" ;  ez  a  tárgy.

,,- A  szerelem  nem  ismer  világi  érdekellentéteket,  a  szerelmeseket  nem  lehet  egymástól  elszakítani"  --  ez  a  téma.  

-,, A  nagy  emberi  érzésekkel  nem  szabad  játszani,  mert  az  katasztrófához  vezet." --  ez  a  mondanivaló.

Zenében   viszont  témának  valamely  ,,rövid  dallamot",  azaz  néhány  hang  bizonyos  esztétikus  kapcsolatát  értjük.  A  zenemű  mondanivalója  szavakba  nehezen  foglalható,  általában  érzelmi  jellegű,  legfennebb  csak  egészen  általános  filozófiai   utalásokkal  adható  vissza.  A  tárgy  szerepét  itt  a  zenei  előadás  körülményei,  célja,  alkalma  határozza  meg.  Milyen  tárgyú  zenemű  --    ez  azt  jelenti,  milyen  rendeltetésű.

  Képművészetben  a  műalkotás  tárgya  szintén  rendeltetésből  fakad,  témának  viszont  azt  a  tartalmi  elemet  nevezzük,  amelyen  a  festő  vagy  szobrász  meglátásait,  reflexióit  kifejti,  azaz  közli  mondanivalóját.   A  mondanivaló  a  képzőművészetben  sokszor  közvetlen,  nyílt,  például  a  plakát  s  a  grafika  bizonyos  formáinál;  máskor  elég  nehezen  kihámozható.  Sokszor  körülbelül  csak  ennyi :  ,,meg  kell  néha  állani  egy  virág  is,  és  elcsodálkozni rajta".  Máskor  pedig : ,, íme,  mivé  tehetnek  a  körülmények  egy  embert,  vagy  ,,ime,  az  ilyen  ember  érdemei  tiszteletet"  stb,  stb.

3.  A  tartalom  meglétét  s  a  mondanivaló  helyességét,  azaz  a  mondanivaló  etikus  és  igaz  mivoltát  lehet  kérni  a  művésztől.  Sőt,  a  mi  művészetünkben  számon  kell  kérnünk  a  tartalmat,  amely  a  mi  erkölcsi-etikai  és  humanista  eszményeinket  kell  hogy  tükrözze,  a  mi  társadalmunk  ideológiájának  alapjában  kell  hogy  gyökerezzen. 

4.  A  mű  formai  oldalának  is  vannak  objektív  elemei :  pl.  hogy  a  kompozicíó,  a  szerkesztés  lehetővé  teszi-e  az  áttekintést,  hogy  a  figyelmet  a  lényegre  irányítja-e,  hogy  kellő  hatásfokon  fejezi-e  ki  a  mondanivalót,  hogy  a  hatáskeltés  eszközei  biztos  kézzel,  esztétikusan  vannak-e  használva  stb,  stb.  Egyáltalán,  hogy  az  illető  kifejezésmód  mesterségbeli  részét  mennyire  bírja  a  művész.  Vannak  azonban  a  formai  és  a  tartalmi  résznek  is  olyan elemei,  amelyekért  a  művész  kifogás  alá  nem  eshet.   Nem  vitatható,  hogy  milyen  hangszeren  akar  játszani,  milyen  műfajban  akar  megnyilvánulni,  egyáltalán,  hogy  milyen  eszközöket  használ,  ha  egyszer  ért  hozzájuk.  A  lényeg  az,  gazdagítja-e  művével  az  emberiséget,  s  azon  belül  kisebb  közösségétnépét,  vagy  nem.  Egy    irodalmi  alkotás,  egy  dal,  egy  képzőművészeti  munka  nem  lehet  hasznos,  nem  lehet  értékes  az  ember,  a  társadalom  számára,  ha  gondolatszegény,  ha  nem  tud  érzelmeket  ébreszteni,  ha  nincs  meggyőző  ereje,  ha  nem  hat  nemesítően  szellemünkre.  A  művészetnek  csak  akkor  van  valódi  értéke,  ha  szükségessé,  nélkülözhetetlené  válik  az  azt  halgató,  olvasó,  néző  ember  számára,  ha  hatására  az  ember  átalakul,  nevelődik,  tágul  szellemi  látóköre.  A  műértelemnek  a  foka,  amelyre  minden  művelt  embernek  el  kell  jutnia,  éppen  ez :  meg  kell  tudnia  ítélni,  hogy  a  mű  mondanivalója  hogy  viszonylik  nagy  emberi  eszményeinkhez  és  hzogy  a  mű  mondanivalója  felületes,  ,,reá  varrt-e",  vagy  pedig  összhangban  van  az  egész  mű  szemléletével,  szellemével.        Ez  nemm  könnyű,  de  nem  is  olyan  nehéz.  Aki  a  fentiek  szellemében  gondolkozni  kezd  a  művészettől  kapott  élményein,  hamar  el  fog  jutni  a  tisztázásig,  legalább  is  a  maga  részére.

                                            Szőcs  István