AZ ÉLŐ NÉPMŰVÉSZET
Egyáltalán, mikor beszélhetünk még élő népművészetről ? Vajon, egy - egy újonnon készült varrottas, itt -ott felbukkanófaragott kapu, váratlanul előkerülő ismeretlen ballada - változat, vagy a közönséget elbüvölő tánccsoport, vagy énekkar valóban népi művészetet, vagy pedig valóban élő művészetet képvisel-e ? Hiszen nagyon gyakran tapasztaljuk, hogy egy egy megélénkülő népművészeti központ hátterében többé kevésbé képzett néprajzi szakértő, szakírányító, tanár vagy művészember áll ; ők pedig gondoskodnak a népi hitelességről. Máskor viszont, különösen ott, ahol tömegtermelés folyik, a helyzetüket tekintve vitathatatlanul népi alkotót, vagy előállítók egyre kevesebbet törődnek a hagyományokkal, és a piac szükségletei után igazodnak. Melyik a népibb művészet a kettő közül ? E kérdések közül a másodikra nehezebb felelni. Mert nem lényeges, hogy például a népművészet formakíncsét ki közvetíti, ha az valóban ,,romlatlan". A lényeges csak az, hogy az újra begyökerezik-e, és a népművészet eljárásainak és funkciójinak a szellemében virul-e tovább ? Sokszor idézett példa ; egy hímzéseről híres község termékeit mindenki, de elsősorban a szakértők különösen eredetinek, sőt őseredetinek tartották, ahogy a végeredményt tekintve, az is volt Csakhogy -- és ezt a szakértők tudták -- abban a községben a hímzést hagyományal akig két emberöltőre nyúlottak vissza. Valami jótékony háziipari vállalkozás során kezdték tanítani a falusi asszonyokat az ,,úri hímzés" technikájára és gyári tervezők által készített, elég sablonos, merev és képzeletszegény virágmintákat nyomattak elé nekik. A parasztasszonyok eleinte azokat varrogatták ki, aztán lassanként kezdték maguk átrajzolni, módosítgatni, variálni a motívumokat, egyéni kézjárásuk, színlátásuk s fokozatosan kialakuló közösségi ízlés, helybeli közízlés alapján ; s három - négy évtized múlva joggal beszéltek az ő minden ízűkben népi és eredeti művészetükről. A népművészeti alkotások értékét ugyanis az ízlés feltűnő csoportjegyének és az alig észrevehető, de mégis jelenlevő egyéni kivitelezésnek összhangja hozza létre, és éppen ez az utóbbi biztosítja a csoportízlés, a ,,közösségi stílus" állandó fejlődését. Ahol gépi sokszorosító eljárásokat használnak, hiába hitelesen ősi a motívumok eredete, ott a népművészet már nem él, mert nem fejlődhet. Már az előnyomás is veszélyes : a hímző vagy varró asszony ott már nem mélyül el a munkában, csak gépiesen követi figyelme az indigókék vonalat s egyénisége legfennebb ott ,,érvényesül" ahol eltéveszt valmit. Viszont, ha más után is, de amikor maga rajzolja a mintát, elháríthatatlanul kiütközik saját vonásainak a ,,grafológiája", arról nem beszélve, hogy a szabadkézi másolás közben, külömböző okokból, hol egyszerűsít, hol gazdagít a mintán. Olykor véletlenszerűen, olykor saját ízlése -- vagy mások ízlése -- tudomásának következtében. Azonban nem lehet olyan könnyedén a tömegtermelés által kialakult népművészet állapotokról sem ítélkezni. Mert a tömeges termelés, ha selejtesebb színten, de mégis életben tart vagy népszerűsít egy ízlés - hagyományt. És akkor sem lehet megvető legyintéssel elintézni a dolgot, ha az üzleti vállalkozássá bővült népművészeti termelés szakít a hagyományos formakinccsel, és például a népi fazekas központok a hagyományos alakú kancsók, tálak, korsók mellett vagy helyett, rátérnek a városi iparművészet vagy iparművészetet pótló giccs - kerámia csecsebecséinek, dísztárgyainak, szobrocskáinak az utánzására. Ugyanis, még az utóbbi annyit kárhoztatott jelenség is lényegében pozitiv társadalmi változásokat tükröz, másrészt, e giccsszeerűség esetében -- természetesen, amikor nem gipszöntő kanálról, vagy présről, vagy szobafestő sablonról van szó -- az egyéni megmunkálás során elbüvölően naiv, játékos vagy szellemes példányok bukkanhatnak fel. És a népi giccsgyártóknak -- azaz az így csúfolt dísztárgyelőállító kézműiparosoknak -- van még egy óriási érdemük : kiprobálják a gyakorlatban az új technológiákat és az anyagokat. A népművészetnek ugyanis nem törvénye a kezdetlegesség, de az viszont az ésszerűség : az adott lehetőségeken, a rendelkezésre álló anyag- és eljárás - választékon belül a legtartósabb és a legkönnyebben kezelhető anyagokat s a hozzájuk legalkalmasabb eljárásokat használni. Nem azért ragaszkodik a gyapjufonalhoz, fához, vagy bőrhöz, mert egyszerűen az a hagyomány, hanem ezeknek az anyagoknak még mindig behozhatatlan előnyeik vannak másokkal szemben, például gyűrődés vagy kopásállóság, színtartás és más egyéb terén. A műanyagtól a legtöbb vérbeli népművész nem azért írtózik, mert azok műanyagok és így talmiak, hanem mert tapasztalatból tudja, hogy a legtöbb műanyag hamarabb degradálódik : ridegül, veszti fényét, piszkolódik.stb. Emlékezhetünk rá, hogy például a háború után -- a sok lelőtt repülőgép roncsai által nyújtott ,,lelőhelyek" következtében -- Ezrópa - szerte milyen plexiüveg ipar alakult ki : hányféle dísztárgyat és használati eszközt készítettek a faragható üvegből. Aztán egyszerre kiderült, hogy ez az egyébként oly kiváló anyag egy idő után magától ,,csúnyul", fakul... és külömben is nehezen kapható, a háború utáni tartalékok kimerűlésével. A népművészet ,,újítoknak" vagy a másként valóban nem nevezhető giccsgyártóknak gyakran szemükre vetik a ritkító szineiket. Azért nem árt tudni, hogy egy - egy vidéki jellegzetesszínkulturáját nemcsak az ott élők tulajdonképpeni színérzéke,színszűkséglete, hanem az akkoriban olcsobban kapható, vagy jól ismert, bevált alkalmazási módú festékanyagok is meghatározzók ; hogy sok eseben az adott technológiával és anyagokkal nem állt módjukban ,,tűzesebb" színeket előállítani ; esetleg a rendelkezésre álló harsányabb színű festékek feltűnő gyorsan fakultak, pattogzottak vagy nem tűrték magukon a többi festéket stb. Nem lehet csak úgy gondolkozás nélkül, kapásból ítélkezni a népművészet életéről vagy haláláról. Annál kevésbé, hogy a nép életkeretei és rétegződése, összetétele, műveltségi és civilizációs szintje is állandóan változik. Nincs miért tiltakoznunk a technikai újítások ellen, amelyek egyes népművészeti alkotásokat hozzáalkalmaznak a mai életkeretekhez, vagy akár anyagi viszonyokhoz. A népművészet és a népi kézművesség mindig kölcsönhatási viszonyban állott a műszaki fejlődéssel és a magas művészettel. Napjainkfejlődés korszakával azonban ez a kölcsönhatás kilépett a spontánság, az akalomsze- rűség állapotából, és céltudatos, szervezett viszonnyá vált. A többi között elegendő csak kétfajta művelődési létesítményre gondolnunk : a népi művészeti iskolákra és a tartományi, illetve később megyei népi alkotások házaira. Ezeknek óriási részük volt abban, hogy a népművészeti alkotás az ország annyi helyiségében vagy övezetében tömegmozgalomszerüen indult új virágzásnak. A népi alkotási házak legjobb szakírányítói és a népi művészeti iskolák közösen abbanb a vonatkozásban nyújtottak segítséget, hogy amíg feltárták és népszerűsítették azt, ami eredeti, ami tisztánvaló megőrzésre és továbbadásra érdemes a hagyományokból, ugyanakkor segítettek eligazodni az új anyagok, új műszaki eljárások használhatósága terén is. S ha természetesen mindig fölmerültek vitatható megoldások is, amelyeket azonban at idő, a gyakorlat kiselejtez, tagadhatatlan, hogy sok, ellentmondásnak látszó kérdést rokonszenvesen oldottak meg. Elég körülnézni a Horezu, Radauti vagy Leheceni környéki népi kerámia, fazekasság termékei között vagy tanulmányozni a máramarosi vagy Suceava vidéki famívességet, általában az északnyugatmoldovai épületdiszítést, a mezőcsávási gyékényfe- ldolgozást, hogy a hagyományőrzés és műszaki korszerűsitési szerencsés egyeztetésének lehetőségeiről meggyőződjünk. (Közbevetőleg jegyezzük meg a kölcsönhatás másik irányáról, hogy ahol építészetben egyéni, eredeti megoldások születnek, Tulceatól Nagyváradig, akár állomásépületek, müvelődési otthonok vagy szállodák terén és még inkábbbelépítészetben vagy környezetkiképzésben -- kapu, kertépületek, pavilonok -- ott a tervező és kivitelező jól láthatóan inspirálódik a népművészet megoldásaiból ). Például Kovászna megyében -- így Szentivánlaborfalván, egy tanító háza előtt -- megfigyelhető az új faragott kiskapura : a fa kapulábak u- vas csapokkal cementbe erősítve, s ennek módját csak alaposabb vizsgálattal lehetett észrevenni, messziről úgy tűnt, hogy a kapulábak a földből, illetve a cementtalpból nőnek ki. Vajon -- hamisság-e? Egyáltalán nem, hiszen ismeretes, hány gyönyörű régi székelykapu pusztulását okozta, hogy a kapulábak a földben kirohadtak, aztán vagy tettek neki ,,ráklábat" -- ami viszont tagadhatatlanul lefokozza hatását -- vagy többé nem is állították helyre, s így eggyel több érvet nyújtottak azoknak akik faragott fa nagykapu helyett díszítés nélküli tégla (,,kő") kapukat állítottak, vagy rátérnek a vas (azaz ,,pléh", lemez, cső, drótháló) kapukra. Kovászna megyébe jó néhány ,,új kaput" látni, székelykapukat is ( azaz a nagy és kiskaput egybefoglaló fedeles, galambbúgos, félköríves záródású stb. kapukat), és faragott díszítésű kiskapukat, amelyet egyes helyeken napsugaras kapuknak vagy ,,uccaajtóknak" neveznek. Ezek keletkezése többnyire közvetlen vagy közvetett kapcsolatban van a csernátoni múzeum mellett alakult faragó részleggel (a népi művészeti iskola faragó tagozatával). És csak méltányolni lehet, hogy amíg díszítéseikben és ,,felszíni", azaz látható részeik technikai megoldásaiban a hagyományokat követik, addig olyan korszerű újításokat is alkalmaznak, mint a fentebb említettek, vagy hogy a faanyagot védőbevonattal óvják (a gyantározást, viaszozást pótló újabb anyagokkal). Mert a népművészet élő mivoltához az is hozzátartozik, hogy nem lóg ki az élet mindennapi keretéből, nemcsak értelmetlen salang. Az a tucatnyi kapu, vagy faragott kerítés, tornác, eresz, tetőszerkezet, amely itt- ott újonnan felbukkan Kovászna megyében, kis száma ellenére sem szórványos, nem véletlenszerű jelenség. És nemcsak egyéni ügy : még egy faragott kiskapu is jellegzetességet ad egy- egy egész utcának, térnek, községnek vagy útvonalnak. S nemcsak Csernátonban, de Kálnokon, Kézdivásárhelyen, Páván, Kovásznán,Torján, Gelencén is elhíresedik egy- egy fafaragó ; aztán ott a vargyasi festett bútor, az árapataki varrottas, a Barótkörnyéki csillagos szőttes : ám hogy nincsen még több ismert népművészeti ismert központ, az viszont esetlegességeken múlik ; ugyanis virtuálisan, lapangva, még ki tudja hány létezik ? Csakhogy a termékhelyezés és az anyagellátás, meg a hírverés szervezetsége nélkül a népművészet kibontakozásának sincs hatékony módja. Csernátonban például a helyi múzeumban nagyon szép szőttesmintákat láthatunk, amelyek ráadásul meglepően olcsók is volnának, ha kerülne rájuk vevő. Jelenleg egyetlen asszony szövöget, holott egy adott pillanatban húsz- húszonöt is vállalkozott rá. És az is egészen bizonyos, hogy valahol sok olyan érdeklődő lappang, aki szívesen készíttetne ebből a csíkos szőttesből bútorhuzatot, diványpárnát, s bizonyos ruhadarabokat is, ha tudna erről az anyagról és ismerné előnyeit. Mert a megyeközpont népművészeti boltja rendeléseknél inkább a kirakatban vagy az üvegtárlóban mutatósabb, de a tartós használatban funkciótlanabb cifraságokat szorgalmazza : ezek a komolynak és szerénynek tűnő szőtesek csak a hozzáértő vagy jó gyakorlati érzékű vásárlónak tűnnek fel. (Az úgynevezett népművészeti boltoknak azonban ezzel a réteggel is kellene számolniuk és nemcsak az emléktárgyak után sóvárgó turistákra és az osztályfőnüküknek, vagy kezelő orvosoknak szokásos ajándékokat vásárló idült ötlettelenségre kéne alapozniuk.) Itt van például e kapuknak, vagy utcaajtóknak a kérdése : közismerten a funnkciójuk nem az, hogy a telek bejáratát lezárják. Inkjább az, hogy a belépőt fogadják, s a telken lakók szépérzéket ,,reprezentálják". Tekinthetők tehát státusz - szimbólumnak is ; ám hogy mennyire esztétikai, tágasabb lelki szükséglet ez az építmény, azt az bizonyítja, hogy még ott is, ahol a népies faragott kapuk eltűnnek, kőből, cementből vagy vasból készült ,,reprezentativ" kapuk bukkanak fel : éppen Kovászna megyében tanulmányozható igen könnyen, hogy a székelykapukat az udvarházak, majd később a polgári villák jellegzetes kapuinak utánzatai szorították ki ; nyilván, mivel ezekhez tapadtak a társadal-mi feltörekvés értékeszméi. Ma pedig, éppen ilyen alapon, újból jogosultsága van a korszerűsödött hagyományos formák felélesztésének, mert emberileg és művészileg több szál fűz hozzájuk, mint a hajdani tehetős középrétegek eszményeihez. Csak érdekes adalkként szúrom közbe, hogy a hazai tájakon milyen szívósan ragaszkodott a díszes kapuhoz az ,,esztétikai közgondolkozás", vagy nevezzük, aminek akarjuk, azt a mentalítást, amely mindenképpen tekintélyes jellel akarja kifejezni nemcsak a társadalmi helyzetét, hanem a vendégszeretetet is ; egyszóval, valami olyasmivel, ami az önbecsülésnek és a közösségi hagyomány megbecsülésének egyesített jelképe. Mint ismeretes, egy 1342- ben kiadott törvényrendelet az adót kapuként veti ki, méghozzá olyan nagykapuként, amelyen egy gabonával vagy szénával rakott szekér áthaladhat, (kivételt a katonáskodó és a kiváltságos rétegek alkottak). Mint ahogy az ember természetszerüen fel is tételezné : ez az adókivetési mód ugyancsak megritkította a kapuépítő kedvet. De milyen érdekes, hogy a falvak lakosai egy ideig még furfang árán is ragaszkodtak a nagykapuhoz, amint azt egy jóval későbbi, 1411- es törvényrendelet szemlélteti : ,,Elrendeltük továbbá, hogy az adókirovók az efféle kirovásokban egy egész kapura, amelyen szekér járhat ki és bé, még ha egynél több is laknék ugyanazon a telken, harminc új dénárt, egy szárnyas ajtóra vagyis kis portára, köznyelven verőcére nem többet, mint tizenöt dénárt, vagyis annyit vethetnek ki, mint egy fél kapura ; ahol pedig azt látják, hogy a jobbágynak a telek elől fekvő részében kis kapuja vagy ajtaja, hátulsó részében pedig nagy kapuja van, az ilyen telekre hasonlóképpen annyít kötelesek kivetni, mint egy kapura".Ez a hajdani törvény nemcsak a hagyományhoz való ragaszkodást szemlélteti, ( a falusi ember inkább hátravitte a kaput, ahol már nem volt ,,értelme" de nem akart lemondani róla) hanem azt is, hogy a népművészet és a népi építészet alakulásában minden időben nemcsak esztétikai, lelki és hasonló szempontok szóltak bele, hanem ilyen durván pénzügyiek és társadalmiak. A régi Háromszék területe hamarabb kivetkőzött a népművészetből, mint Csík vagy Udvarhely vidéke : a székelykapuk is itten ritkultak meg a leghamarabb s adták át helyüket az udvarházakra, vagy városi villakapukra pislogó ízlésnek ; ennek azonban az is oka volt, hogy itt több volt a földbirtokos, mint a többi székely vidéken és közelebb volt az igazán városias város (Brassó). Hogy most szinte mozgalomszerűen terjed a hagyományos népi építészet vagy famívesség egyes elemeinek a felújítása, az megint csak a társadalmi és anyagi körülmények alakulásával és nem valami csak önmagából táplálkozó esztétikai önkényből fakad.
Díszes faragású, fedeles nagykapu hazánk több vidékén is tömegesen ismertek a székely- földiek, a máramarosiak, s a Moldova egyes tájairól valók. Különösen ismertek a székelyföldiek, a máramarosiak, s a Moldova egyes tájairól valók. A műtörténészek régebben a nemesi udvarházak kapuinak naiv utánzatait látták bennük, s késői, XVII - XVIII,századi eredetűeknek tartották. Ma már tudjuk, hogy sokkal ősiebbek , még a kereszténység előtti korokban nyúlik vissza eredetük és a naptisztelethez kapcsolódtak. E nagykapuk tehát - napkapuk leszárm-azottai! A középkorban annyira eltejedtek voltak még, hogy utánuk vetették ki az adót. A portaadó azonban véget is vetett általános népszerűségüknek, - csak ott maradtak meg eredeti méreteikben, ahol a lakosság mentesült a portaadótól (katonai szolgálat miatt), vagy más adóztatási mód terjedt el.
Az évszázadok során nagyobb tájegységenként kialakult e kapuk egyéni arculata. Az ősi hagyományos elemek mellett mindenkor tükröződik rajtuk a népművészetnek az adott népességre, korra és tájra jellemző felfogása, uralkodó ízlésáramlata, s ezen keresztül természetesen az egyetemes stílustörténeti irányzatok hatása is. Azonban vannak lényeges, időtálló jellegzetességei.
A székely kapu vonása legrégibb, épségben megmaradt példánya több mint háromszázéves, és fő vonásaiban azonos a közelmúltban keletkezetekkel. Nem minden faragásos, fedeles és galambdúcos nagykaput tarthatunk székely kapunak ; csakis azokat, amelyek a következő főbb jellegzetességeknek megfelelnek :
1. A székely kapu a telken lévő semilyen más építménnyel sem mutat szerkezeti összefüggéseket, még utalásokban sem, keskeny teleknél is hangsúlyozott a különállása (nem csatlakozik pl. a házereszhez, mint a száz vagy más nagykapu) Ha a telek szélessége engedi, alacsony léckerítés van mellette, amely monumetalitását még inkább kiemeli.
2. A kapunyílások felül mindig köríves zárodásúak! A kiskapu íve azonban jóval alacsonyabb és felette egy különleges kiképzésre, (felírat, jelek vagy valamilyen rácsozat számára) alkalmas felület marad.
3. A nagykapu szárnyainak felső része sugarasan, vagy fűggőlegesen elhelyezett lécekből összeállított ,,áttört" szerkezetű.
4. A kapudísítmények között feltétlenül jelen van valamilyen napjelkép :4, 8, 16, 32 szírmú rózsa, ,,rozetta" vagy naiv napábrázolás, vagy a naptisztelettel kapcsolatos madaraknak a díszítő motívumként való használata ; a régi székely kapukpn leggyakoribb volt a búbos banka, tollkoronája miatt.
5 .A galambdúc lehet egy vagy kétsoros, de el is maradhat ; a fedél lehet fogazott, vagy nem ; viszont a székely kapunál a fedél eresze sohasem ereszkedik a körívig, a körív és közötte mindig van egy kis homlokzati sáv!
6. A körív lehet félkörös, lapos, vagy patkós ; legmagasabb pontján gyakran látni egy csigának nevezett, belógó faragott díszítményt, ott, ahol az ívet alkotó két farész egymásnak támaszkodik ; a körív belső oldalán olykor néhány faragott pálcatag látható ; ez szemből ritka fogazatnak tünik.
A kapu díszítményei nagyon változatosak. Az említetteken kívül lábain szőlőmotívumos, vagy életfás díszítményeket látni. Egy inkább régebben elterjedt típuson a díszítést csak fagombok, rovátkák, hornyolások alkották. A szőlő és életfa elemeken kívül elterjedtek még a szegfűnek és a tulipánnak értelmezett alakzatok. Az életfa-díszítménynél gyakran feltűnik, hogy fölötte palmettaszerű elem, pálmakorona van : ebből néha virágok is hajtanak ki. Az életfa-motívum nem egy szerzőnek azt sugallta, hogy edénybe állított legyezőpálma népies stilizálását látja. Ezt egyes szerzők a barokk, mások ugyancsak régi keleti művészet nyomaiként értelmezik. Sok szerző felfogása szerint a kaputípus jellegzetességeit az alakította ki, hogy a régi naptisztelet korában úgy helyezték el a kapukat, hogy az akkori nagy ünnepeken a napfordulókon és napéjegyenlőségek idején, a napkorong a kapu félkörívében kelt fel!...ilyenformán egyfajta kalendárium szerepét is betöltötte, tehát ,,naptárkapu" is volt!