Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIRŐL ÁRULKODNAK A GESZTUSOK ? / ÜRÍTSÜK FENÉKIG A KORSÓ TŰZBORÁT,....

 

  • Aki  a  szemüvege  szárát  szorakozattan

a  szájába  veszi,  annak  gondolkozási

időre  van  szüksége  a  döntések  vagy

az  állásfoglalások  előtt. 

 

 

  • Az  a  nő,  aki  a  nyakláncával,  gyöngy-sorával  

 játszik,  határozatlan.   A  lelemé-

nyes  emberek,  akik  megfigyelik  ezeket

a  mozdulatokat,  kihasználják  ezt  az

időt,  arra  hogy  elérjék  céljukat.

 

 

  • Felemelt  karral,  nyújtott  mutatóújjal 

hangsúlyozzák  mondanivalójukat

azok  akik  alaposan  meg  akarják

mondani  a  véleményüket,  akik  minden-

kit  rendre  utasítanak,  vagy  kioktatnak.

 

 

  • Tenyerébe  támasztja  állát,  aki  figyel-

mesen  hallgatja  beszélgetőpartnerét.

Ez  a  gesztus  a  pszihiáterekre,

orvosokra,  pedagógusokra, jogászok-

ra  jellemző.   A  betegek,  a  diákok

az  ügyfelek  úgy  érzik,  figyelnek  rájuk

együtt  éreznek  velük.

 

 

  • Keresztbe  font  karral  a  támadás

ellen  védekezzünk.  Ez  a  gesztus

feszültségre  utal,  de  egyuttal  arra

is  ,  hogy  az  illető  felkészült  a  vé-

dekezzésre. 

 

 

  • Ha  egy  nő  keresztbe  fonja

karját  egy  férfi  előtt,  ezzel  azt  jelzi,

hogy  nem  érdeklődik  iránta,és

nem  óhajtja hogy  egyáltalán  hozzáérjen.

 

 

  • Mindig  számíthatunk  annak  az  embernek

a  segítségére,  aki  csípőre  teszi  a  kezét.

Így  áll  a  céltudatos  ember  is.

 

 

  • Ha  egy  nő  egy  férfi  jelenlétébe  hajával

játszik,  azt  jelzi,  hogy  érdeklődik  irán-

ta.   A  férfiak,  ha  föl  akarják  kelteni  egy

nő  érdeklődését,  mert  szimpatikus  nekik,

a  nyakkendőjüket  igazítják,  vagy  körmüköt

nézegetik.

 

 

  • Aki  a  fejét  vakarja,  annak  valoszínüleg

nem  sikerült  valami,  megoldatlan  kér-

dés  előtt  áll,  de  az  is  lehet,  hogy

harakszik  valakire.   Ez  a  kézmozdulat 

azt  sejteti,  hogy  legszivesebben  meg-

verne  valakit  az  illető.

 

 

  • Aki  könyedén  fölemeli  a  karját,  azt

jelzi,  hogy  nem  ért  egyet  partnere

véleményével,  társa  szavába  akar

vágni.   Ezt  a  mozdulatot  iskolás

korunkból  őrizzük,  amikor  még

jelentkezni  kellet,  ha  szólni  akartunk.

 

 

  • Az  egymáshoz  illesztet  ujjak  határozott

egyéniségre  vallanak,  aki  mindig  tudja,

mit  akar,   szívesen  halgat  meg  másokat,

de  kioktatja  őket.   Minél  magasabbra

emeli  valaki  a  kezét,  annál  fontosab-

bnak  tartja  magát.

                                                 ------------

 

   ,,Ürítsük  fenékig  a  kórsó  tűzborát,  míg  porainkból  is  korsó  nem  lészen"  --  énekli  Omár  Chájján  már  a  XI..  században.  S  a  történelemben  még  messzibre  is  visszanyúlhatunk,  ha  az  italfogyasztás  gyökereit  kivánjuk  felkutatni.   De  nem  ezt  tűztük  célul ;  s  kevéssé  valószínű,  hogy  a  Kovácsoknak  éppen  a  perzsa  költő  sorai  adják  kézbe  naponta  fenékig  ürítendő  poharaikat.  A  mértéktelen  italozás  tehát  nem  korunk  találmánya,  ami  azonban  nem  jelenti  azt,  hogy  ma  ne  jelentkezhetne  korjelenségként.  Az  alkoholizmust  világszerte  népbetegségnek  tartják,  s  ha  kisebb-nagyobb  rendszerességgel  közzétett  statisztikákhoz  fordulunk,  kiderül,  hogy  e  kór  jelenlegi  állása,  szakember  és  laikus  számára  egyaránt  aggodalomra  ad  okot.  Közhellyel  élve :  az  alkohol  könyörtelenül  szedi  áldozatait,  az  italfogyasztás  növekszik,  az  idült  alkoholisták  száma  pedig  gyarapodóban.

 A  társadalom  számára  nem  közömbös,  hogy  az  alkoholizmus  járványa  hány  embert  állít  ki  a  sorból,  hiszen  ez  távolról  sem  magánügy.  Annál  inkább  nem,  mert  az  alkoholista  előbb-utóbb  olyan  terheket  ró  a  családjára,  szűkebb  közzösségre,  a  társadalomra,  melyeket  azok  hosszabb  távon  nem  vállalhatnak.  Az  alkoholista  könnyelműen  és  észrevétlenül  közvetlen  környezetére  ruházza  munkáját,  felelősségét  --  mindazt,  amivel  ő  tartozik  a  társadalomnak.  S  végső  soron  ez  nemcsak  etikai  kérdés,  egyszerűen  arról  van  szó,  hogy  az  egészséges  társadalom  képtelen  eltartani  az  italmámortól  tehetetlennek,  munkaképtelennek  ezreit.

 Nem  külön  szigeten,  hanem  közösségben  élünk.  A  társadalom  részéről  minden  egyén  külön  ,,beruházást"  igényel  és  kap  is.  Aki  ezt  nem  tudja  vagy  nem  akarja  megérteni,  az  elárulja  emberi  és  közösségi  mivoltát.  És  előbb-utóbb  számadásra  köteleztetik!

                                                    ------------ 

  Beszéljünk  az  alkoholizmusról  --  A  szomszédok,  rokonok,  az  ismerősök  gyakran  vallanak  az  iszákos  emberekről ;  elmarasztalóan,  felháborodottan,  megvetően.  A  szakember  az  orvos  sem  szuperlatívuszokban  szól  az  alkoholístáról,  de  más  az  alapállása :  betegéről  szól.  Ám  felmentést  ő  sem  adhat,  mint  ahogy  a  társadalom  sem  képes  erre.  Az  alkoholizmus  betegségkoncepciója  nem  lehet  menlevél  senkinek  és  semmire.  Nem  statisztikát  irunk,  nem  százalékban  kifejezett  adatokat  sorakoztatunk  föl  --  magát  a  jelenséget  szeretnénk  megismerni,  megérteni,  megértetni,  vagy  egyszerűen  csak  szóba  hozni.  És  nem  utolsósorban  az  orvos  ilyen  irányú  gondjait,  gondolatait,  véleményét  nyilvánosságra  hozni  --    kezdő,  gyakorló  vagy  öreg  alkoholisták  és  környezetük  okulására.

 A  kényszeres  ivás  pszihikus  természetű  betegség,  elsősorban  a  személyiség  betegsége.  Az  alkoholizmus  és  az  alkoholfogyasztás  között  nyilvánvaló  összefüggés  van,  de  a  kettő  nem  ugyanaz.  Sok  ember  iszik ;  egyesek  csak  időnként,  mások  rendszeresen,  anélkül  hogy  alkoholisták  lennének.  Az  alkoholizmust  nem  lehet  az  elfogyasztott  alkohol  mennyiségével  meghatározni.  

Mi  erre  a  pontos  meghatározás?  --  Nem  egyértelműen,  de  körülbelül  így  lehetne  megfogalmazni :  az  alkoholizmus  ott  kezdődik,  amikor  az  egyén  az  ital  fizikai  és  szellemi  függőségbe  kerül,  s  ennek  következutében  az  egyén  és  a  társadalom  közötti  kapcsolat  megbomlik.  Leegyszerűsített  példa  erre,  ha  az  illető  nem  iszik,  nem  tud  beverni  egy  szeget,  vagy  semilyen  szellemi  tevékenységre  nem  tud  koncentrálni.

 Hogyan  válik  valaki  alkoholistává,  mik  a  kiváltó  okok,  ha  vannak  ilyenek? -- Az  alkoholfogyasz- tás  évezredes  hagyományokra  visszanyuló  társadalmi  szokás.  Bánatra,  örömre,  születésre  és  halálra,  ilyen-olyan  családi  vagy  baráti  esemény  kapcsán  inni  szokás.  Vannak  aztán  helyi  sajátosságok  is.  A  bortermő,  pálinkafőző  vidékeken  több  az  alkoholista,  talán  mert  ott  az  ivási  normák ;  esetenként  a  mértéktelen  ivást  férfiasnak  tartják,  a  felnőtté  válás  próbakövének.  Továbbá,  sok  az  olyan  ember,  aki  minden  olyan  helyzetben,  mely  pszihés  feszültséget  kelt  benne,  önkéntelenül  pohár  után  nyúl,  az  alkohol  pedig  átmenetileg  enyhíti  szorongását.  Természetesen,  ez  nem  lehet  alapvető  oka  az  alkoholizmusnak,  hiszen  valamennyiünk  életében  léteznek  pszihés  feszültséget  okozó  körülmények,  melyeken  alkohol  nélkül  is  túljutunk.  Az  iváshoz  való  menekülést  a  személyiségstruktúra  valamilyen  károsodásával  magyarázhatjuk.  Összegezve :  az  egyén  nem  képes  megfelelni  azoknak  az  elvárásoknak,  melyeket  a  társadalom  támaszt  vele  szemben,  akaratgyenge,  s  így  alkohollal  enyhíti  szorongását ;  vagy  egyszerűen  közvetlen  környezetében  negatív  személyiségmodellt  látott  és  ösztönösen  leutánozza.

 Van-e  mentsége  az  alkoholistának  a  társadalommal  szemben?  --   Az  örökletes  betegségek  kiváltotta  esetek  elenyészőek ;  gyakorlatilag  minden  alkoholista  felelős  azért  az  állapotért,  amiben  került.  Annál  is  inkább,  mert  nemcsak  lelkileg  sérült  emberek  válnak  azokká,  hanem  testileg  és  lelkileg  egészséges  egyének  is.

 --  Az  alkoholizmus  feltehetőleg  csak  hosszabvb  ideig  tartó,  rendszeres,  mértéktelen  ivás,  után  alakul  ki.  Mikor  válik  alkoholistává  az  alkoholfogyasztó?

 --  Erre  nehéz  egyértelműen  válaszolni.  Sajnos  létezik  az  úgynevezett  ,,cimkézési"  elmélet ;  nemegyszer  éppen  attól  válik  valaki  alkoholistává,  hogy  társadalmilag  annak  minősítik,  megbélyegzik.  Ezt  a  cimkézést  nem  mindig  a  környezet,  hanem  gyakran  maga  a  kórház  végzi :  ha  valaki  például  elvonókurán  volt,  akkor  alkoholista ;  ha  naponta  az  árokban  végzi,  de  nem  kezelteti  magát,  egyszerűen  csak  részeges,  esetleg  duhaj  --  így  ítél  a  ferde  közvélemény.  Egy  azonban  biztos :  aki  eljut  a  delirium  tremens  stádiumáig,  az  mindenképpen  beteg,  s  gyógyke-zelésre  szorul.

Milyen  tünetekkel  jár  a  delirium  tremens?  --  Borzalmas,  teljes  önkivületi  állapot.  Reszketés,  szörnyü  víziók  kisérik ;  nemcsak  látási,  hanem  tapintási  zavarok  is.  A  beteget  állatok  üldözik,  leggyakrabban  patkányok,  oroszllánok  vagy  egyéb  ragadozók  képében  érzi,  hogy  harapja,  fojtogatja  az  állat.  Gyógyulás  szempontjából  az  a  legsajnálatosabb,  hogy  az  illető  másnap  semmire  sem  emlékszik,  ellenkező  esetben  biztos  lenne  a  gyógyúlás.  Embertelen  a  látvány,  hát  még  élmény  maga !  Sajnos,  ezt  később  hiába  meséljük  el  nekik...

                                              
A  sokszorosan  traumatizált  alkoholista  személyiségkezelésre,  orvosi  segítségre  szorul.  E  célt  szolgálja  az  elvonókúra,  melynek  során  a  beteg  orvosi  felügyelet  mellett  szokik  le  az  alkoholrol.  A  gyógykezelés  hatásfoka  meglehetősen  kicsi,  elsősorban  azért,  mert  többségükben  a  krónikus  iszákosok  kerülnek  az  orvos  elé,  rajtuk  pedig  már  csak  átmenetileg  lehet  segíteni.  --  A  terápia  tulajdonképpen  az  elvonó  kezelésből  áll.  Tíznapos  kúráról  van  szó,  averziv,  vagyis  undort  keltő  terápia.  Az  kezelő  gyógyszerre  alkoholt  alkoholt  itatnak,  s  ez  rosszullétet,  undort  vált  ki  a  betegből.  Mindezt  többször  megismételik,  hogy  reflexszé  váljék.  E  néhány  napnak,  nyilván,  nem  lehet  tartós  vagy  látványos  gyógyeredménye,  csak  akkor  ér  valamit,  ha  a  beteg  kiálja  a  kétéves  fenntartó  kezelést.

--  Mit  jelent  ez  -  Hogy  a  kiírt  gyógyszert  napi  rendszerességgel  beszedi,  kizárva  ezáltal  az  ivás  minden  lehetőségét.

 --  S  ha  nem  veszi  be? --  Akkor  két  - három  hét  múlva  tovább  folytatja  az  ivászatot...  Többnyire  a  feleségek  (esetenként  a  férjek,  mert  nők  is  isznak)  vállalják  a  gyógyszter  napi  beadását.  Ezzel  kapcsolatosan    szeretnénk  felhívni  a  figyelmet,  hogy  a  gyógyszer  adagolásával  nem  lehet  visszaélni.  Nem  egy  asszony  próbálja  rászedni  részegeskedő  férjét  oly  módon,  hogy  a  gyógyszert  ételébe  csempészi,  hadd  legyen  rosszul!  Halálos  kimenetelű  is  lehet  ez  a  magánterápia,  különösen,  ha  gyanútlan  ember  alaposan  felönt  a  garatra.

 --  Hogyan  alakul  az  esély  a  kigyógyulásra?  Ahhoz,  hogy  valaki  kiállja  a  nyolc-tíz  év  probáját,  fantasztikus  akaraterő  kell,  s  nem  utolsósorban,  nagyon  sok  függ  az  illető  környezetétől.  A  félig  már  kigyógyult  beteg  gyakran  szembekerül  a  társadalom,  a  család  bizalmatlanságával.  Egy  ma  már  egészséges,  hajdani  beteg  évekig  arról  panaszkodott,  hogy  családtagjai  minden  mozdulatát  követik,  szinte  oránként  leheletpróbát  vesznek  stb.

 --  Társadalmilag  hogyan  lehetne  csökkenteni  az  alkoholizmus  terjedését?   --  Az  ivási  szokások  alakítása,  kulturáltabbá  tétele,  az  alkalmak-lehetőségek  további  szűkítése  érezhető  eredménnyel  jár.  Több  figyelmet  kellene  szentelni  a  fiataloknak,  ne  kezdjék  az  italkóstolást  már  az  iskolapadban.  Hasonlóképpen  jó  szolgálatot  tesz  az  alkoholmentes  üdítők  minőségi  mennyiségi  fellendítése.

 Kínos  ügy  az  alkoholizmusról  beszélni  az  alkoholistával.  S  érdekes  módon,  mindig  a  józan  életűnek  kínosabb  ez  a  téma.  Mert  ugye,  tapintatosak  akarunk  lenni,  és  hajlamosak  vagyunk  az  elnézésre,  úgy  érezzük,  nagyvonalúbb,  ha  nem  tesszük  szóvá,  múló  kilengésnek  véljük,  mely  épp  úgy  elszáll,  akár  a  mámor.  Munkahelyeken  is  nemegyszer  szemet  hunynak  a  rendszerint  ittasan  érkezők  esete  felett ;  minek  komplikáljuk  a  dolgokat,  ne  küldjük  haza,   ne  okozzunk  ezzel  újabb  gondot  magunknak  vagy  a  családnak,  a  hozzátartozóknak,  akik  amúgy  is  viselik  keresztjüket.  Pedig  éppen  ezzel  rontunk  az  ügyön ;  teljességgel  elaltatjuk  a  részegeskedők  pislákoló  felelősségérzetét.  Nem  magánügy,  és  az  alkoholista  nem  menthető  fel  még  akkor  sem,  ha  betegszámban  kell  venni.  Az  idült  alkoholizmusig  ugyanis  hosszú-hosszú  út  vezet.  Az  orvosi  kezelés  előtt  léteznie  kell  egy  társadalmi  terápiának,  amely  inkább  legyen  könyörtelen  és  tapintatlan,  mint  feszengő  és  engedékeny.  Ne  legyen  hát  annyira  kínos  a  beszélgetés,  az  esetenkénti  megtorlás,  hísz  végső  soron  valamennyien  felelőséggel  tartozunk  önmagunknak  és  a  társadalomnak  ezekért  az  emberekért.  Az  alkoholisták  tábora  nem  éppen  maroknyi ;  kórházainkat  nem  tölthetjük  meg  iszákos  munkaképtelenekkel.

 Nyilván  ,  nem  egynapos  a  harc,  de  ne  feledjük,  hogy  nem  kizárólag  az  egészségügyre  tartozik!   Amíg  csak  az  orvosok  hadakoznak  az  elvonókúra  pácienseivel,  addig  látványos  eredményre  alig-alig  számíthatunk.

                                                          Kiss  Zsuzsa

                                                 ---------------